Azon gondolkodtam, hogy hány és hány film épített már a kutyák iránti szeretetre és adta el magát csak azért, mert imádjuk a leghűségesebb négylábú barátainkat. Ezzel szemben igen ritka az, amikor a történet főhőse egy macska, holott néha egy cica is csodákra képes, főleg, ha történetesen Bob-nak hívják.
Minden állatos történet akkor igazán megható, ha odavésik az ‘igaz történet alapján’ varázsszavakat és ez itt is működött. Talán épp azért, mert James Bowen történetében semmi eget rengetően különleges nincs. Egy fiatal, aki nem találja a helyét a világban szülei válása után, édesanyjával Ausztráliába költözik, majd az új hely, új emberek, új iskola (ahol nem fogadják be) és az apja hiánya együttesen oda vezet, hogy kimarad és csavarogni kezd.
Aztán visszatér Angliába, ahol aztán végképp kicsúszik alóla a talaj: apja és annak új családja hallani sem akar róla, hajléktalanná válik és a drogok világába menekül. Hosszú-hosszú évekre, míg végül olyan mélyre süllyed, hogy onnan már úgy tűnik, nincs kiút.
Befuccsolt rehab kísérletek tarkítják utcazenéléssel töltött éveit mígnem amikor már úgy tűnik, hogy végleg vége mindennek, megtörténik a csoda. Ez a csoda pedig egy kóbor macska képében toppan be, ő az, aki értelmet ad James létezésének. Eleinte még csak kerülgetik egymást; érthető, hisz egy junkie-nak épp egy háziállatra van szüksége a legkevésbé – azonban ahogy telnek a napok és múlnak a hetek, a szőrös négylábú úgy válik egyre inkább a fiú életének a részévé.
Innen pedig már csak egy lépés, hogy az összenőtt páros csodájára járjon egész London: ilyen állati társasággal a zenélés is sikeresebb üzlet, James előtt pedig már csak egyetlen hatalmas feladat áll: megtenni az utolsó lépést és végleg búcsút inteni a drogoknak. Ez azonban korántsem olyan könnyű, mint azt ahogy a legtöbbünk gondolná…
A Bob, az utcamacska könyv hatalmas siker volt, aránylag meglepően sokat kellett várni a filmadaptációra, de azt kell mondjam, hogy megérte. Pontosan behatárolni a műfajt nem egyszerű feladat, de azt mondanám, hogy egy nagyon jól eltalált átmenet a Trainspotting és az Egyik kopó, másik eb (jó, hát macskával) között. Véletlenül sem vígjáték, de ügyeltek arra, hogy a feelgood rész legyen a hangsúlyos; nem nyomasztó, de azért érezzük a helyzet komolyságát és a tét nagyságát, mindezt úgy, hogy aki nem ismeri James Bowen sztoriját, abban sem kétséges a happyend egyetlen pillanatig sem.
Noha tényleg egy nagy pozitív löket az egész mozi, a búskomor érzelmi töltet is igen erős. Ahogy már írtam is, ez leginkább azért működik, mert James csak egy átlagos fickó, akinél nem jöttek össze a dolgok és aki mellett nem állt ott a család, vagy a barátok, amikor rossz döntéseket hozott. Szerencsére ott van neki Bob, és az élete megváltozott: mi mosollyal fejezzük be a filmet, de azért bennünk marad a gondolat. A gondolat, hogy milyen kevés elég ahhoz, hogy egy ember élete vakvágányra kerüljön…
Könnyű dolgom van, mert a Street Cat Named Bob-ot nem nehéz ajánlani. Macskásoknak, kutyásoknak, állatbarátoknak, szociális munkásoknak, no meg úgy tulajdonképpen mindenkinek, mert egy remek adaptációt kaptunk az utóbbi évek egyik legszebb történetéből. Mert ezeket mindig az élet írja.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!