Tőrbe ejtve (2019) – kritika

Rian Johnson nekiült és író-rendezőként tető alá hozta a tavalyi év egyik legjobb filmjét.

A Tőrbe ejtve azon kivételes mozik közé tartozik, amelynél hagytam jó pár napot, hogy leülepedjen az élmény. Mert a moziból kisétálva arra gondoltam, hogy ejj, ez igen. Ez remek volt, rég láttam olyan filmet, aminél csak egyetlen hibát tudnék megemlíteni.

Nos így jó pár nappal később, most is csak azt tudom mondani, hogy a Knives Out szinte tökéletes, egyetlen egy dolgot leszámítva.

De ennyire ne menjünk előre, haladjunk csak szépen sorjában.

Történéseink színtere a Thrombey rezidencia – mit rezidencia, kastély! -, ahol a multimilliomos író Harlan 85. születésnapját ünnepli az egész család. Aztán valami balul sül el. Tragédia történik. Az öreg elvágja a saját nyakát, s holtan találnak rá másnap reggel.

Látszólag egyértelmű az ügy: öngyilkosság történt. A miértekre azonban nem nagyon van válasz, legalábbis a rendőrség nem jut egyről a kettőre. A dúsgazdag, világhírű szerző vajon miért vetett véget önkezével a életének?

Szerencsére közbelép a magánnyomozók Picassoja, Benoit Blanc (Daniel Craig), akihez képest Sherlock Holmes csupán egy kókler Torrente. No nem magától talál a tett színhelyére, valaki felbérelte – valaki, aki a háttérből mozgatja a szálakat.

Ezt követően pedig megkezdődik a család és az ott dolgozók módszeres kihallgatása, ami leginkább arra jó, hogy összezavarjon mindenkit – minket, nézőket meg aztán pláne -, mert ahogy haladunk előre, úgy hull le a lepel és esik ki a vaj mindenki füle mögül: mire az első körnek vége, Blanc-kal együtt mi is ráeszmélünk, hogy tulajdonképpen mindenkinek volt valami indítéka megölni az öreget… csakhogy…

csakhogy Harlan minden kétséget kizáróan öngyilkos lett.

Ember legyen a talpán, aki ezt a puzzle-t összerakja, mert lássuk be: úgy könnyű kirakni, ha látjuk a dobozon a végső képet, na de ha nem tudjuk, hogy mit is rakunk… úgy nagyon nem egyszerű.

Ez tehát az alap Rian Johnson remek szatirikus-nyomozós mozijához, lássuk akkor a dicsérethalmot, amit rázúdítok a filmre, mert higgyétek el, megérdemli.

Alapesetben ilyenkor azt mondanám, hogy a jóság szíve-lelke a szereplőgárdában keresendő, és hát valamelyest tényleg így van. Parádés szereposztással dolgozik a film, a prímet mindenképpen Daniel Craig és az akcentusa viszi, kicsit szokatlan őt ilyen szerepben látni, de egyszerűen brillírozik, minden vásznon töltött pillanata aranyat ér. Azonban a többiekre sem lehet panaszunk, a családot olyan nevekből rántották össze, mint Chris Evans, Don Johnson, Christopher Plummer vagy épp Jamie Lee Curtis, és a lista még korántsem teljes.

A színészgárda alakításait azonban némiképp háttérbe szorítja a rendkívül intelligensen megírt forgatókönyv.

Egy dolgot garantálok: nem fogjátok kitalálni a valódi miértet és hogyant menet közben. A Knives Out egyik különlegessége, amiért jár neki a külön pirospont, az az, hogy nem a szokványos elemekkel operál. Nem nagy spoiler (de aki el akar kerülni minden infót, az ugorjon a következő bekezdésre), de jól jellemzi a film zsenialitását, hogy már a közepefelé megtudjuk, hogy pontosan hogyan halt meg az öreg. Ennek ellenére sem fullad unalomba a második fele, főképp, mert amikor már azt hisszük, hogy tudunk mindent, még nem tudunk semmit.

És akkor elérkeztünk a hibáig. Mert a zseniális szereposztás, a remek dialógusok és a pengeéles forgatókönyv ellenére is csak majdnem tökéletes a Tőrbe ejtve. Majdnem. Mert Rian Johnson nem volt elég bátor és a 130 perces játékidőből nem merte kivágni azt a 20 percet, ami teljesen feleslegesen maradt benne.

Emiatt vannak rövidke etapok, amikor teljesen leül a mozi, és ezekből a kis szünetekből csak erővel tudunk visszazökkenni. Ezért nagyon nagy kár, de a Knives Out egésze belefért volna 100-110 percbe, feszesen, hibátlanul.

Ezzel azonban könnyedén együtt lehet élni, mert még így is a 2019-es év egyik legszórakoztatóbb filmélménye, és remélem hogy a soron következő Bond után még sok hasonló szerepben láthatom viszont Craig-et, mert ez baromira jól áll neki.
[fb_button]