Titkok fogságában (2020) – villámkritika

Te mit tennél, ha sok év után egyszer csak megpillantanád az egykori kínzódat és életed megkeserítőjét?

Na ne csóváld azonnal a fejed, ez nem egy ilyen hatásvadász első mondat akart lenni, hanem egy teljesen komoly kérdés. Ami nem csupán komoly, de ha rendesen belegondoltok, akkor igencsak nehéz is.

Mert hát tegyük fel: egyszer régen valaki miatt irdatlan szenvedéseken kellett átmennetek (hogy milyeneken, az most tulajdonképpen mindegy is). A lényeg, hogy a tettek büntetlenek maradtak. Teljesen. Megúszta a mocsok.

Te pedig valahogy megpróbáltál továbblépni. De vannak olyan dolgok, amiket nem lehet megemészteni. Amiken nem lehet túllépni. Amikkel meg lehet próbálni valahogy együtt élni, de örökké ott lesznek, megkeserítve az egész életet.

Nos pontosan ez a története filmünk “főhősének”, Maja-nak (Noomi Rapace) is. A roma nő holokauszt túlélőként éli mindennapjait egy amerikai külvárosban – történetünk pedig valamikor a hatvanas évek elején játszódik.

Az igazságtalansággal teli időszak azonban úgy tűnik, hogy egy csapásra véget érhet: Maja egyszer csak kiszúrja Thomas-t (Joel Kinnaman), a férfit, aki a meghurcoltatásáért felelős. Vagy legalábbis a nő azt hiszi. Nagyon is azt hiszi.

Így aztán bosszúra esküszik, de a gyilkosság előtt meggondolja magát és inkább elrabolja a férfit és fogva tartja a pincéjében: ahhoz, hogy végleg megnyugodhasson, szüksége van Thomas vallomására.

A bizonyosságra.

S hogy ehez mit szól Maja férje? Ez a felállás senkinek sem egyszerű. A legkevésbé sem.

Szóval menet közben azon agyaltam, hogy ez a történet egyfelől nem is rossz (noha azért így is csak jól összeóllózott sablonokból áll), másfelől pedig Yuval Adler író-rendező kezében mennyi de mennyi lehetőség volt. Rengeteg irányba elindulhatott volna, hisz ebből a sztoriból simán lehet kerekíteni egy Hitchcock utánérzésű feszült kamaradrámát, ahol a személyes tragédiák egy pince mélyén csapnak össze vélt bűnös és valós áldozat között.

Ehelyett azonban pontosan azt kapjuk, amit a szinopszis alapján a B-trash rajongó lelkünk magunk elé képzel: Fűrész hangulattal átitatott szenvedéseket, ahol egy idő után már nem is lényeges, hogy a valódi bűnös került-e kézre, csak az, hogy egy kettétört élet megkapja a maga elégtételét.

Hogy ettől még nevezhetem-e bűnös élvezetnek a Titkok fogságában-t, azt nagyon nehéz eldöntenem. Sajnos túlságosan sok meglepetéssel nem készül a mozi, pontosan azok a fogvatartott-fogvatartó sablonok érkeznek egymás után, amiket az elmúlt évszázadban már jól megszoktunk, ettől függetlenül a feszültséget ügyesen tartja Adler, az alig másfél órás játékidő pedig pattogós, nem ül le, nem mélázik túl sokat.

Ugyanakkor ez ma már azért nagyon kevés az üdvösséghez, s bár a főszereplő hármas jól alakít, mindez nem húzza ki a B-film kategóriából ezt az alkotást. Ez persze nem baj, szoktam volt mondani, hogy bizony időnként ilyen is kell (a nézőnek is), de ezzel nem árt tisztában lenni, mielőtt túl nagy elvárásokkal állnánk neki a megtekintésnek.

Nem akarok spoilerezni, de ennyi talán azért még belefér: a végére persze kiderül az igazság, de az nekünk már késői elégtétel.

Mert a másfél óra már eltelt, és mi nem kaptunk többet egy Fűrészbe oltott holokauszt bosszúnál. De azt legalább közepesen jól tálalva.