The 33 (A harminchármak) kritika

2010 augusztus ötödikén a chilei Atacama-sivatag területén, Copiapó városának közelében, fővárostól, Santiagótól 834 kilométerrel északra, 300 méterrel a föld alatt beomlott egy bánya, s a szerencsétlenség 33 bányászt ejtett rabságba. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a munkások eljutottak a 700 méteres mélységben található menedékhelyre, ahol a szellőzőjáratokból érkező friss levegő és néhány akkumulátor is a rendelkezésükre állt, így remek szervezettséggel felkészíthették magukat a lenti, szűkös életre, amíg megérkezik a segítség.

17 nap elteltével sikerült feljuttatniuk egy üzenetet, ezzel megnyugtatva az aggódó családtagokat, noha a mentést végző szakemberek mindeközben már korántsem voltak ennyire bizakodóak, hisz a bánya rendkívül instabil mívolta és a menedékhely viszonylag nagy mélysége rendkívüli módon megnehezítette a mentés előkészítését, mely az előzetes becslések alapján akár négy hónapot is igénybe vehetett volna, ennyi időt pedig már nehezen éltek volna túl, pláne, hogy a bányászok élelem és ivóvíz készlete erre az időszakra nem lett volna elegendő.

Kis túlzással az egész világ összefogott és ennek köszönhetően a vártnál jóval korábban, már október elején elérték a menedékhelyet, s nemsokára megkezdődhetett a bányászok felszínre menekítése, egyesével egy szűk kapszula segítéségével.

Ez a történet önmagában is meghökkentő, nem csoda hát, ha megmozgatta a filmes szakmát és többen is ringbe szálltak a megfilmesítési jogokért: ebből a versenyből került ki győztesen a The 33, amely Antonio Banderas és Rodrigo Santoro főszereplésével próbálta meg visszaadni az emberfeletti küzdelem történéseit.

Sajnos azt kell, hogy mondjam: csak több-kevesebb sikerrel. Míg ugyanis ez a történet (történet? valóság!) igazándiból egy szívbemarkoló dráma, addig filmes oldalról a megközelítés sokkal inkább egy katasztrófafilm akar lenni, ami önmagában ugyan nem probléma, a probléma sokkal inkább az, hogy a történések, hangozzék ez bármilyen furcsán is, nem tartogatnak annyi nagyszabású pillanatot magukban, hogy képesek legyen egy jó katasztrófafilm vázát képezni.

Pláne, hogy a film az alapokat villámgyorsan fekteti le: kettőt pislogunk és már meg is történt a katasztrófa, így a játékidő tetemes részét a bányászok közt tölthetjük, ahol – és ez nem valamiféle negatívum- semmi igazán érdekes nem történik. Nincsenek világmegváltó, túléléshez feltétlen szükséges problémamegoldások, sokkal inkább a remény egymás felé táplálása, bizakodás, összetörés, talpra állás négyese váltakozik, ez pedig nem elégséges a folyamatos feszültség fenntartásához.

Ez most az a kivételes eset, amikor bizony a valóság köröket ver a filmre: nem lett egy rossz film A harminchármak, de közel sem annyira feszültséggel teli, mint ahogy arra előzetesen, a történések alapján számolni lehetett volna, az emberi drámák pedig nem érnek a nézőig: ahhoz túl sok a 33 (fő)szereplő és túl kevés a játékidő.
[fb_button]