Történetünk 1789-ben kezdődik Franciaországban, épp a Forradalom kezdete előtt. Szerencsére azonban itt nem a harcon lesz a hangsúly, hanem valami sokkal speciálisabb téma áll a középpontban.
Méghozzá a modern éttermek koncepciójának megalakulása. A helyszín egy – fiktív – hercegség, amely a Chamfort névre hallgat, itt tevékenykedik főhősünk, Pierre Manceron (Grégory Gadebois) , aki Le duc de Chamfort (Benjamin Lavernhe) mesterszakácsa.
Chamfort ugyan kimondottan szereti Manceron főztjét, de nem enged abból, hogy ragaszkodjon a meghatározott menükhöz, és nem engedi, hogy kreatív legyen a receptjei megalkotásában. Amikor aztán a séf tüntetőleg készít egy előételt, amelyhez burgonyát használ fel, kitör a gyalázat, és elbocsátják, mert ballépéséért nem hajlandó bocsánatot kérni.
Manceron feladja álmát és fiával együtt visszatér szülőfalujába, ahol idős mentorával együtt egy kiszolgáló állomást kezd el üzemeltetni, ám egy nap megjelenik egy titokzatos nő, aki ráveszi, hogy tanítsa őt a főzés rejtelmeire. Ketten együtt aztán helyi alapanyagokból kiváló ételeket készítenek, amely egyre több látogatót odavonz, mígnem aztán egyszer a herceg fülébe jut az étterem híre és meglátogatja Manceronékat.
Felajánlja, hogy kápráztassák el a lakomával, és ha sikerrel járnak, akkor visszakapja régi állását.
Első hallomásra egy tipikus kajadrámának tűnik a Szabadság, egyenlőség, ínyencség, ám a film ezen a ponton egy kissé megváltozik, és a politikába is belekóstolunk, főképp azért, hogy alaposan megértsük a karaktereink hátterét.
A központi elem azonban – szerencsére – az ételek, és azok szeretete marad. Az egész mozi gyönyörűen van fényképezve, egyes jelenetek során szinte összefut a nyál a szánkban és ki kell szaladni a konyhába gyorsan összeütni legalább egy szendvicset. Ezt koronázza meg a hamisítatlan francia miliő bemutatása, a gyönyörű, autentikus táj, no és persze a drámai feszültség, ami épp annyira van jelen, hogy végig odaszögezzen minket a képernyő elé.
A színészek alakítására sem lehet panaszunk, nem csak az egyes karakterek hátterét és motivációját sikerült jól felépíteni, de az egymáshoz fűződő viszonyuk is rejt magában mélységet.
A 110 perces játékidő kellően feszes, a tempó nem ül sehol, végig fenntartja a néző figyelmét. Aki szereti a kifejezetten konyhás-séfes drámát, és esetleg vonzza a 18. századi francia korszak, annak ez egy kötelező alkotás, de mindenki másnak is bátran ajánlom, mert a minőség miatt biztosan nem lesz csalódott, aki rászánja az idejét.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!