Mindig izgalommal vegyült várakozás lesz rajtam úrrá, amikor egy színész rendezőnek áll, hát még ha mindezt úgy teszi, hogy a főszereplő színésze eközben egy énekes.
a kritika teljes mértékben spoilermentes
Avagy azt az alcímet is adhattam volna – jóval kevésbé ironikusan -, hogy legközelebb inkább mindenki maradjon a kaptafánál, ám akkor azért egy picit igazságtalan lettem volna.
A Nincs baj drágám bizonyosan emlékezetesebb marad a bemutatót övező balhék miatt – ha esetleg lemaradtál volna, akkor a Fluor Tomi által idejekorán megidézett Köpköde az, amire gondolok, egész pontosan az ominózus esetre, amikor Chris Pine nyálával szentelte fel Harry Styles-t -.
Hogy ez most műdráma volt, vagy valós ellentét feszül a két színész közt (utólag a sztoriból következtetve az első variációt sem tartom kizártnak), az tulajdonképpen mindegy. Bárhogy is legyen, az a film minőségén nem sokat változtat, legnagyobb sajnálatomra.
A Nincs baj drágám ugyanis egy bődületesen nagy kihagyott ziccer, ám olyan sok sebből vérzik, hogy nem merném kizárólag Olivia Wilde nyakába varrni a dolgot. Tény és való, hogy rendezőként nem állt a helyzet magaslatán, noha az Éretlenségi után ettől mindenképpen többet vártam volna tőle.
Ám az igazán nagy gond a forgatókönyvvel volt. Az alap működne: a helyszín egy steril, már-már groteszk kisváros a semmi közepén, ahol kizárólag fiatal párok élnek. A férjek dolgoznak – hogy mit, az hétpecsétes titok -, a feleségek pedig élik a háziasszonyok varázslatos életét. A városhatár elhagyása szigorúan titkos, minden más megengedett – nem csoda hát, hogy az egyik asszonyka gyanút fog és megpróbál a végére járni annak, mi a fene folyik ott.
Nem nagyon akarnék klasszikus filmekkel példálózni – mert már azzal spoilereznék -, de már az ötlet sem mondható túlságosan eredetinek, ám ezt még lazán megbocsátanám. Azt azonban már korántsem tudom elnézni, hogy a kétórás játékidő minimum a duplájának tűnt, mert annyira nem tudtak mit kezdeni a végecsattanóig tartó hosszú úttal. Viccen kívül, míg az első fél óra egész magával ránt, az azt követő 60-70 perc egy óriási időhuroknak tűnik, ahol pár perces intervallumokban újra és újra megnézhetjük ugyanazt. Katie Silberman nem tudom mit érzett, amikor ezt megírta, de büntetésképp megnézetném vele legalább százszor egymás után.
A színészek ugyanakkor hozzák az elvártat. Harry Styles kifejezetten jó – mondjuk előnnyel indult, én őt nagyon bírom – és a többiekre sem lehet panaszunk. Sajnos összességében nagy csalódás lett ez így, ám az első és utolsó félóra megér annyit, hogy egyszer megnézze az ember. (a köztes időt meg ki kell bírni)
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!