Melyik szót használja a legtöbbször egy szülő? Nos a válasz egyszerű és annak, akinek van gyermeke, azt hiszem egyértelmű is: ez a szó bizony a ‘ne(m)’.
Na persze nem arról van szó, hogy az emberből csak azért kihal a spontaneitás és a szabad szellem, mert gyereke születik, egész más átalakuláson megy át az, aki felelőssé válik egy (vagy adott esetben több) élet iránt.
Mert egy gyerek – pláne amíg kicsi -, kifejlett érzékkel keresi meg a legveszélyesebb pontot a szobában, s utánozhatatlan tehetséggel kezdi el rágni az egyetlen tárgyat, amit nem kellene, természetesen úgy, hogy eközben körbeveszi őt vagy kéttucat rágóka.
Egy szó, mint száz, még a leglazább felnőttből is szép lassan ‘nem-ember’ válik pár év alatt és egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nyoma sincs bennünk a régi, nemtörődöm lázadónak, akit nem tántorított el egy kis veszély, vagy egy be nem tervezett kaland.
Jobb esetben. Mármint a jobbik eset az, ha egyáltalán észrevesszük, hogy ilyen irányban változtunk meg és akkor talán tudunk ellene tenni.
De van az úgy, hogy egyszerűen csak átalakulunk és a nem-emberség a mindennapjaink részévé válik, észrevétlenül és visszafordíthatatlanul. Emiatt pedig nem azok a laza szülők leszünk, akiknek anno képzeltük magunkat. De amikor erre rádöbbenünk…. vajon képesek vagyunk változtatni?
És lássuk be, ez tényleg egy jó kis üzenet.
Nos erre a témára húzott fel a Netflix egy családi szösszenetet, ami – most azok kedvéért, akik a rövid verziót kedvelik – meglepően szórakoztató volt.
Hogy miért meglepően? Nos az ilyen újhullámos “családi kalamajkás” filmek nem igazán szoktak jól elsülni (elsősorban azért, mert a 80-as, 90-es évek családi vígjátékaihoz képest túlságosan sterilek és életszerűtlenek), ráadásul ki nem állhatom Jennifer Garner-t, bár ez már az én egyéni problémám, tudom.
Viszont itt jól hozza a kissé begyöpösödött anyukát, akit a három gyerkőce ébreszt rá, hogy bizony az életet nem kellene ennyire komolyan venni. Mindenre tökéletes tapasztalat az ‘igen’ nap, amikor 24 órán keresztül a szülők mindenre igen-t kell, hogy mondjanak, ami hát…. vicces meg minden, és képzelhetjük, hogy szül egy-két hajmeresztő pillanatot. Hajmeresztőt és azért életszerűtlent is, ezt nem sikerült tökéletesen kikerülni.
A karakterek azonban szerethetőek, a poénok megmosolyogtatóak – pláne ha gyerekkel együtt nézzük -, és a film javára szolgál a lassan egy éve tartó ínség is, aminek következtében lassan bárminek tudok örülni, ami újdonság.
Egy szó, mint száz: a Yes Day egy könnyen fogyasztható kis családi szösszenet, ami nem ígér többet annál, mint ami, de azt maradéktalanul szállítja.
Hogy ez kinek elég és kinek nem, az persze ezúttal fokozottan egyéni beállítottság kérdése, kivételesen most azt ajánlom, hogy lessétek meg az előzetest, ha az tetszik, akkor a film is fog, ha viszont feláll tőle a szőr a hátatokon, akkor neki se álljatok, mert ugyanazt kapjátok, csak másfél órában.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!