Eleven kór (2021) – kritika

Ez is lehetne az Eleven kór (eredeti címén: Malignant) szlogenje. Mert ezek a makacs tények: nem egy mesterművel van dolgunk (legalábbis nem a szó legszorosabb értelmében), ezzel együtt azonban az év legszórakoztatóbb horrorja toppant be közénk, nem kis meglepetésemre.

Illetve ez így nem teljesen igazi: hisz persze, hogy valami jót vártam James Wan-tól, aki azért az elmúlt két évtizedben egy párszor letette a névjegyét az asztalra, s bár voltak kikacsintások (egész érdekesek is, mint amilyen például az Aquaman), az mindig is teljesen egyértelmű volt, hogy a horror az a terep, ahol Wan igazán jól érzi magát.

Meg persze vele együtt mi is.

Fűrész, Insidious, Démonok között – három olyan film, ami az elmúlt szűk húsz évben a legjobbak közé sorolható, nem csak és feltétlenül eredetiségükkel, hanem azzal, hogy Wan tényleg nagyon érti az atmoszférateremtést, és ha kell, akkor nála még a sima jumpscare-ek is működnek.

Az Eleven kór története (már amennyit én most leírok belőle) első blikkre nem váltja meg a zsánert: adott egy főszereplő, méghozzá Madison (Annabelle Wallis), akit szörnyű álmok gyötörnek. Egy férfiról, aki kegyetlen gyilkosságokat követ el. Aztán persze kiderül, hogy ezek nem is álmok, a gyilkosságok pedig tényleg megtörténnek, ráadásul a férfi Madison régi jó “ismerőse”, az a Gabriel, akiről azt hitték a nő gyermekkorában, hogy csak a képzeletében létezik.

Démonos paráztatás? Slasher? Ízig-vérig B-movie?

Nos a helyzet az, hogy mindegyik.

Wan ezúttal egy picit otthagyta a kaptafát és egy olyan filmet rakott össze, amiben vegyülnek a horrorfilmes zsánerek, méghozzá olyan dinamikával, hogy mi, nézők csak kapkodjuk a fejünket.

Tény, hogy a történet nincs tökéletesre csiszolva (ám ezúttal fokozottan érvényes a szabály: bármilyen spoiler porig rombolja az élményt! Ha kedvet kaptatok a filmhez, akkor kerüljetek minden fórumot, előzetest, hozzászólást, és bárminemű infó nélkül álljatok neki!) és tény az is, hogy helyenként rendesen lelóg a CGI a vászonról, de…

…de mindezek nem igazán számítanak és legfőképp nem rontják el az élményt.

Mert az Eleven kórnak lelke van. James Wan beletette a sajátját. És tudom, hogy ez egy picit furán hangzik egy horrornál, de annyira vártam valami hasonló élményre, valamire, ami magával ragad, elborzaszt, fellelkesít, megnevettet, ámulatba ejt, undorít. Egyszerre és felváltva.

Igen, az Eleven kór nem olyan, mint a többi tucathorror – és lesz, akiket ez majd eltaszít, de a többiek… nos ők velem együtt nagyon fogják szeretni.