Dögkeselyű (1982) – kritika

Időről-időre felmerül (internet szerte fórumokon és baráti társaságokban egyaránt) a kérdés: na de a magyar filmek. Azok miért ilyen rosszak? Mi miért nem tudunk valami igazán maradandót alkotni? A pénz a baj? A tehetség hiányzik? Vagy mi a gond?

Ilyenkor általában egy kicsit kivárok, majd előhúzom a pakliból a nyerő lapokat és elkezdem faarccal sorolni: A tanú, Az ötödik pecsét, Dögkeselyű. A sorrend persze nincs kőbe vésve (a legjobb magyar film nálam egyértelműen Fábri Zoltán mesterműve), de ez a három alkotás biztos, hogy elhangzik, és ezzel legtöbbször el is tudom hallgattatni a károgókat.

Míg A tanú egy ország filmje, addig a Dögkeselyűt meglepően kevesen ismerik az én korosztályomból, úgyhogy azt hiszem épp itt az ideje, hogy csináljak egy kis reklámot – mert ha van olyan magyar film, ami megérdemli, akkor az biztos, hogy András Ferenc korszakalkotó mozija.

Amikor elkezdenek pörögni a képkockák, akkor csak az ipari mennyiségű Zsiguli árulkodik arról, hogy itt bizony még kőkeményen a nyolcvanas években járunk. Egész pontosan 1982-ben, amikor a rendszerváltás még fényév távolságban sem volt, amikor még egész másképp működött a világ, pláne Magyarország, naná hogy pláne Budapest. Ide csatlakozunk be mi, nézők, hogy végigkövessük Simon József (Cserhalmi György) nem mindennapi kálváriáját.

Simon diplomás taxisofőrként erőteljesen kilóg a sorból.

De válása után váltania kellett: jól fizető szakmára volt szüksége, hogy tartozásait rendezni tudja. Épp ezért meglehetősen rosszul érinti, amikor két öregasszony (két utas) kizsebeli és megszabadítja az összes bevételétől, tízezer forinttól (ez nagyjából kéthavi fizetést jelentett akkoriban). Hogy ne legyen elég a baja, senki sem hisz neki, mind a főnöke, mind a rendőrök meg vannak róla győződve, hogy ő nyúlta le a pénzt.

Simon, hogy mentse a becsületét, megpróbálja összeszedni a pénzt, s attól sem riad vissza, ha egy kicsit simliskedni kell. Aztán rátör a felismerés: beugrik neki, hogy miről beszéltek a kifosztói a hátsó ülésen. Egy eltűnt kutyáról, Jeromosról – így hát elindul ezen a vékonyka nyomon, mígnem a szerencse mellé szegődik. Megszerzi a kutyát és megzsarolja az öregasszonyt (akiről menet közben kiderül, hogy hírhedt zsebtolvaj), azonban nem jön be a számítása. Simonban viszont itt eltörik valami: úgy dönt, ha törik, ha szakad, megbünteti kifosztóit. Elrabolja a nő lányát és megkezdődik a hajsza – ekkor már rég nem a pénz a tét, inkább az igazság.

Nagyon nehéz szavakba öntenem, hogy miért is szeretem és tartom oly sokra a Dögkeselyűt.

Valószínűleg azért, mert annak ellenére, hogy egy 35 éves film, még ma is megállja a helyét. Nem, ez így túlságosan lekicsinylő. Még ma is iszonyatosan jó film.

A dialógusok, a karakterek, a történet (a zene! az a zene!) és a mindenen átütő nagybetűs hangulat mind-mind vérprofi (Cserhalmi egyszerűen zseniális), zsigerig hatolóan életszagú és épp ezért szinte az első pillanatától iszonyatosan lehangoló és szomorú. Bár semmi sem indokolja, a nézőben végig ott motoszkál a tudat (nem a megérzés!), hogy ennek nagyon nem lesz jó vége. Mert ennek nem lehet jó vége. Mert a hétköznapi kisember számára nincs alanyi jogon járó igazság. Sőt, még olyan igazság sincs, amit kemény munkával és kitartással el lehet érni.

Elvek vannak, és egy igazi férfi tartja is magát a saját elveihez. Más kérdés, hogy ez az út hova vezet és érdemes-e végigmenni rajta. No ezeket a kérdéseket teszi fel András Ferenc, de a válaszadást meghagyja nekünk. Ő csak elmeséli, megmutatja egy hétköznapi történet szemüvegén keresztül – de a tanulságokat nekünk kell levonni.

A Dögkeselyű egy komplett egész.

A valaha készült legjobb magyar bűnügyi film, de nyugodtan írhattam volna thrillert, akkor se füllentettem volna. Még mai, felnőtt fejjel sem értem igazán, hogy hogy készíthették el ezt a nyolcvanas évek elején, de örök hála érte, e nélkül a film nélkül a magyar filmipar sokkal szegényebb lenne.

Ha még nem volt szerencséd a Dögkeselyűhöz, akkor remélem meghoztam a kedved és rászánod azt a két órát. Hidd el, nem fogsz csalódni, sőt… felcsillan benned a remény, hisz ismét rájössz majd: mi, magyarok igenis tudunk világszínvonalú mozikat készíteni. Hogy miért csak ilyen ritkán… nos arra sajnos nem tudom a választ.

[fb_button]