Tárgyalóterem, Franco Nero, világháború… ezekben az ínséges időkben egy ilyen összeállításra azonnal le kellett csapnom.
Hogy végül miért csak villámkritika? Nos az igazság az, hogy nagy lére ereszteni a Collini nem beszél kritikáját nem igazán lehet vaskos spoilerek nélkül, arra pedig ez esetben sincs semmi szükség.
Ellenben arra igenis van, hogy beszéljünk a filmről, mert adott esetben sokakat elrettenthet a rövidke leírása, hát még ha csak az első fél órának adnak esélyt.
Miről is van szó, mit mesél el nekünk a Ferdinand von Schirach regényéből készült adaptáció?
Collini egy feddhetetlen előéletű, tisztességben megöregedett nyugdíjas bácsi. Egy nap azonban a semmiből meggyilkol egy cégvezért annak hotelszobájában. A bíróság a kezdő – ám rendkívül lelkes – Caspar-t jelöli ki védőügyvédjének, akinek ambíciózus célja, hogy felmentesse Collini-t.
Az idős úr azonban beismeri tettét. Az indítékáról – ahogy semmi másról sem – azonban nem beszél. Casparnak így bele kell ásnia magát Collini történetébe és a múltba, ahol szörnyű dolgokat tár fel. Olyan dolgokat, amik hatására önmagával is ádáz harcot kell vívnia.
Tudom-tudom… egy picit rébuszokban beszélek, de nézzétek el nekem.
Egyfelől higgyétek el, hogy a legteljesebb élményt akkor kapjátok, ha nem tudtok fontos információkat előre, másrészről pedig az igazán gyakorlott filmnézői agy még így is aránylag gyorsan meg fogja fejteni a rá váró fordulatokat idő előtt. De igazán még ez sem ront túl sokat a filmélményen, mert a Collini nem beszél számtalan más aspektusban is remek lett.
Elsőként ki kell emelnem a fényképezést, és bár talán gonosznak hat, ha azt írom, hogy német filmhez képest gyönyörű, de tényleg így van, szokatlanul parádés az operatőri munka.
Nagy meglepetéssel nem szolgálok, ha másodjára a főszereplő párost méltatom: Franco Nero azóta nagy kedvencem, mióta a nyakam képes megtartani a fejem és valamilyen kijelzőn filmeket nézek (pedig itt most komoly évtizedekről beszélünk), a Caspar-t alakító Elyas M’Barek-et pedig egyszerűen csak nagyon csípem. Tudom, gáz, hogy a Fákkjú Tanár úr miatt kedveltem meg, de a srácnak igazi karaktere van, és meglepően jól állt neki ez a komoly szerep, szóval a tehetségnek sincs híján.
Ami pedig működik, azt nem kell megmagyarázni, itt pedig minden színész játéka működik.
Hogy akkor hol a csapda? Jogos a kérdés.
Nincs csapda, de ez még a rengeteg magasztalásom ellenére sem lesz mindenki filmje. Schirach amellett hogy ír, sztárügyvéd. Így a jog nem csupán a regényben, de a filmben is nagy szerepet kap, ráadásul a szerkezete miatt az első fele rendkívül lassú. Nagyon. De tényleg. A második fele ezzel ellentétben feszültséggel teli és egyre inkább lebilincselő, csak a gyors filmekhez szokott szemnek és agynak az ilyen alkotások már….
unalmasak.
Kimondtam. Nincs ezzel baj, a fogyasztói szokások átalakultak. Gyorsan akarunk mindent, a mély, lassú folyású drámák már nem akkora durranások.
Szóval itt a csapda, ami nem is igazán csapda. De jó, ha tudjátok, hogy mire készüljetek, viszont ha türelemmel álltok hozzá, akkor egy nagyon jó filmélménnyel lesztek gazdagabbak, és a vége után lesz min agyalnotok, ezt megígérhetem – spoiler mentesen -.
Én örülök, hogy készülnek ilyen filmek, mert igény az van rá – nekem legalábbis mindenképpen -.
Adjatok neki egy esélyt, mostanság úgyis kevés a néznivaló – és egy remek dráma az mindig jól megdolgozza a lelket… amire néha azért szükség van.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!