Az Öngyilkos Osztag (2021) – kritika

Felerészben azért, mert rossz volt, de leginkább azért, mert úgy volt rossz, hogy egy David Ayer ült a rendezői székben, egy szekérderék lóvéval a háta mögött és A-listás sztárokkal a kamera előtt.

A végeredmény pedig csupán jóindulattal volt nevezhető filmnek, inkább csak jelenetek fura egymásutánisága volt, rengeteg kínos momentummal.

Úgyhogy az egyszeri néző el is engedte ezt az Öngyilkos osztag dolgot, mert oké, hogy a bevétel megvolt (700+ millió), de mind a kritika, mind a nép annyira szétkapta az egész produktumot, hogy szinte biztosra lehetett venni, hogy ennek nem mostanában veselkednek majd neki.

Aztán jött James Gunn, meg az ő kalamajkája a Disney-vel, és hát a DC-nél meglátták a lehetőséget. Szabad kezet adtak Gunn-nak, aki olyan filmet forgathatott azzal a szuperhőssel, amilyet csak akart. Ő pedig nem egy Superman mozira áhítozott, nem egy Batman-t akart a vászonra álmodni, hanem ahhoz nyúlt, amihez a legjobban ért. A Galaxis őrzői után egy újabb szedett-vedett bandát enged rá a világra, csak ezúttal egy kicsikét kevesebb cukormnázzal (bár azért kijut a cukrokból így is, ne aggódjatok egy percig sem).

Nem spoilerezek, mert ez a mozi – és persze ti is – megérdemli, hogy a fordulatokat majd a vászon előtt éljétek át, legyen elég annyi, hogy a kis csapatnak egy közel sem békés szigeten kellene egy picit kémkednie, de aztán az akció egy picit (de tényleg csak egy icipicit) elszabadul.

Nem, nem a legfurfangosabb forgatókönyv Oscar-díjára hajazott Gunn, amikor megírta a sztorit, de valljuk be: a Galaxis őrzői sem feltétlen attól volt jó.

A titok pedig egészen másban keresendő: Gunn személyében. Mert élettel tölti meg a karaktereit, akiket szempillantás alatt megszeretünk, hogy aztán egyet pillantsunk és máris megváljunk tőlük. Hogy bár van nekünk egy Deadpoolunk, aki magasról tesz a PG-13-ra, de azért ismét rácsodálkozunk, hogy mennyire üdítően hat az, amikor a “szuperhősök” sokkal emberibb jellemmel vannak megáldva, és olyan messze vannak a tökéletestől, mint Ayer 2016-os próbálkozása. (na jó, nem bántom többet, béke poraira).

Itt van nekünk egy nem is reboot, nem is folytatás hibrid, ami pontosan olyan lett, amilyennek elsőre is lennie kellett volna: monumentálisnak, szórakoztatónak, néha pofátlannak (úgy bizám!), egyszer-egyszer meghökkentőnek és persze vibrálóan gyönyörűnek, mert Gunn aztán tényleg nagyon ért a színkavalkádhoz.

Margot Robbie mondta, hogy ez a film az eddigi legjobb képregényfilm;

nos én ezzel az állítással nem vitatkozom és nem erősítem meg, de az biztos, hogy a legszórakoztatóbb TOP3-ban benne van, a többi meg már csak szubjektív vélemény, az biztos, hogy ha a nyáron csak egy blockbusterre váltanál jegyet, akkor az ez legyen, mert ez a film megérdemli.

Kíváncsi leszek, hogy így a pandémia árnyékában milyen számokat mutat majd Gunn mozija és lesz-e (aránylag) gyors folytatás, de én így is hálás vagyok, mert kiköszörülte a csorbát, és egy nagybetűs moziélményt tett le az asztalra.