Az árulás csapdájában (2021) – villámkritika

Mildred Elizabeth Gillars sokat tudna erről mesélni, ha még élne. Bár ez a név talán nem mond semmit, Amerika is inkább a becenevén ismerte meg Mildredet: ő volt ugyanis a híres-hírhedt Axis Sally.

A nő, aki a náci propaganda hangja volt – és ez a jelző az ő esetében szó szerint értendő -. Rádiósként több fronton is támadta a Szövetségeseket, különböző műsoraival. Amellett, hogy honvágyat ébresztett a katonákban, hamis információkkal próbálta szétzilálni a sokszor amúgy is labilis sereget, és szinte beférkőzött a katonák fejébe, és kétséget ébresztett bennük.

Miután a háború végeztével Berlinben elfogták, Axis Sally lett az első nő, akit hazaárulással vádoltak meg. A film az ő történetét dolgozza fel, különös hangsúlyt fektetve a tárgyalására.

Az alap tehát adott volt egy rendkívül feszült drámához, hisz a témában bőven rejlik annyi muníció, amiből akár egy minisorozatot is össze lehet hozni. Épp ezért volt meglehetősen nagy csalódás a végeredmény, aminek ha őszinte akarok lenni, akkor egyetlen alkotóelem sincs igazán a helyén.

A 110 perces játékidő ugyanis első blikkre és a téma mélységét tekintve inkább tűnt szűknek, mintsem elnyújtottnak. Darryl Hicks azonban nem túl jó érzékkel nyúlt az alapul szolgáló irodalomhoz és a történet nagyon lassan építkezik (gondoljatok csak bele: simán csak archív felvételekből össze lehet vágni ennyit úgy, hogy végig a körmünket kellene rágnunk), és ha ez nem is lenne elég, nincs egy jól leírható görbéje sem, nincs tetőfok, sokkal inkább hullámvölgyek vannak.

Ennél is fájóbb azonban, hogy az első blikkre impozánsnak tűnő szereplőgárda mennyire nem hozza azt a minőséget, amit tőlük látatlanban is elvárna az ember.

Lévén ez egy dráma, aminek egy része a tárgyalóteremben -és a háttérben – folyik, hatalmas felelősség nehezedik a színészekre, hisz a látvány helyett nekik kell elvinniük a mozit a hátukon.

Sajnálattal kell mondanom, hogy Pacino sem brillírozik (illetve az egész megjelenése fura, valahogy a plasztikai sebészei túllőttek a célon, vagy nem tudom), de a “főszerepet” megkaparintó Meadow Williams egyenesen pocsék. Akárcsak Thomas Kretschmann, akinek a Goebbels-e több, mint felejthető.

Tartogat azért némi izgalmat persze a film, és távol álljon tőlem, hogy nézhetetlennek tituláljam, de tény, ami tény: ennél tucatjával láttunk már jobbakat műfajon belül és ez a minőség nagyon tévéfilmes.