Apavadászat (2017) – kritika

Vannak olyan napok, amikor semmi sem akar összejönni. Zárva van a kedvenc fodrászatunk, nem tudjuk megvenni a rég áhított cipőt, elfogy a jegy A Testről és lélekről aznapi előadására, félrenézzük a Coco vetítési időpontját…

Egy ilyen nap végeredménye az, hogy fogjuk magunkat és minden mindegy alapon beülünk arra, ami épp kezdődik. S persze a szegény embert az ág is húzza, miért is ne épp az Apavadászat kezdődne épp jókor? Utólag persze okos az ember, pedig ha előre tudom, hogy mi vár ránk, akkor inkább moziélmény nélkül zártam volna a napot. Mit élmény? Ez nem élmény, ez vesszőfutás.

Persze van, amikor jól sül el az, hogy valaki kilép a “háttérmunkából” és kezébe veszi az irányítást, azonban Lawrence Sher esetében ez nem igazán jött össze. Több tucatnyi operatőri credit után valamiért valaki úgy érezte, hogy jó ötlet beültetni őt a rendezői székbe – nos innen üzenem, hogy nem, nagyon nem volt az.

Pedig alapvetően minden adott volt ahhoz, hogy összeálljon ez közepes vígjáték: Owen Wilson, Ed Helms mint főszereplők, Glenn Close, Ving Rhames és Christopher Walken beugró mellékszereplőkként… akkor mégis hol csúszott el ez a projekt?

A totális ötlettelenségen. Adott két testvér, Peter és Kyle (Helms és Wilson), akik az anyjuk esküvőjén kiakadnak, hogy márpedig ők tudni akarják végre, hogy ki az igazi apjuk. Mint ahogy azt már rég tudjuk, a hetvenes évek meglehetősen zűrös időszak volt Amerikában, úgyhogy a jóasszony csak támpontokat tud mondani, konkrétumokat nem igazán, a jelöltek száma meglehetősen magas.

Nincs hát mit tenni, a két tesó autóba pattan és nekiindul a nagyvilágnak, hogy kiderítsék: vajon egy híres sportoló, egy jól menő bankár, netán a szomszéd állatorvos a fater?

Jó kis road movie alapanyag, nemde? Nem kell messzire menni, gondoljunk csak a Terhes társaság-ra, össze lehet ezt hozni. Nem kell hozzá más, csak egy jól működő páros, vicces helyzetek, jól megírt szövegek.

Na, hát az Apavadászatban csak ez a három dolog hibádzik. Nincs különösebb bajom a két főszereplővel (bár…), de ketten nagyon nem működnek együtt. Nincs meg a kémia. Ezen pedig sokat ront, hogy a forgatókönyv se az ő malmukra hajtja a vizet, ugyanis a filmben nincsenek valóban vicces pillanatok. Egy árva darab sem. Arra pedig nagyon nehéz színészileg rásegíteni, mondhatni teljességgel lehetetlen.

A sziporkázó egysorosokat is hiába várjuk. Mennek apajelöltről apajelöltre, s mintha egy délutáni matinét látnánk, pontosan azokat az arcpirító sablonos aranyköpéseket fogjuk hallani, amikről pár másodpercekkel korábban azt reméljük, hogy csak azt ne… csak azt ne mondd ki kérlek. De, kimondják.

Így gyakorlatilag egyetlen mosoly nélkül simán végig lehet nézni (és fásultan tudomásul venni a kissé drámainak szánt “csavart” a végén), ami egy vígjáték esetében megbocsáthatatlan. Pláne azért, mert a 16-os besorolást semmi nem indokolja a káromkodásokon kívül (amikre semmi szükség nem volt, hisz összességében rettentően családbarát-gagyi benyomást kelt az egész mozi).

Nem gonoszkodásból, csalódottságból, vagy dühből származik az adott pont, hanem egyszerűen az Apavadászat annyira nem ad semmilyen élményt, hogy ennél többet egyszerűen nem érdemel. Pénz és időpocsékolás, ha rám hallgatsz, elkerülöd messziről.