Ó, te jó ég! Micsoda alapanyaggal dolgozhatott itt George Gallo! – gondoltam magamban az első pillanatokban.
Újfent divatba jött Hollywoodban, hogy néha-néha sikerül egy-egy rendezőnek összeszedni a szakma nagy öregjeit, hogy aztán egy igazi sztárparádéval… mit sztárparádéval? Legendaparádéval megspékelt filmet rakjon össze.
Ilyen volt az Irishman Scorsese-tól, vagy a Last Vegas, ha épp valami könnyebbet kellene említenem, de ha más műfaj felé kacsintgatnánk, akkor gondoljunk csak a Feláldozhatókra. Szóval van amikor sikerül, van amikor nem – ezek a vén rókák ugyanis hajlamosak arra 40-50-60 év világsiker után, hogy egyszerűen csak jól érezzék magukat a forgatáson.
Akkor is, ha amúgy a film, amit épp forgatnak… hát…. nem egy nagy eresztés.
A nagy visszatérőkről pedig ez az első, ami messziről lerí: az, hogy a vén lókötők bizony istenien szórakoztak az első pillanattól az utolsóig.
Ennek tükrében azonban még fájóbb a végeredmény: mert hát itt ugye egy vígjátékot kellett volna tető alá hoznia Gallo-nak, akinek rendezőként még – szerintem – nem volt igazán értékelhető filmje, ám íróként azért már letette párszor a névjegyét az asztalra. (Éjszakai rohanás)
Ráadásul az alapul szolgáló 1982-es film sem volt gyenge eresztés, ebből igazán lehetett volna egy jó forgatókönyvet írni. Mondom is, hogy miért gondolom így:
Max (Robert De Niro) családi vállalkozásban, unokaöccsével együtt jól menő producer. Azaz annyira azért mégsem megy jól a szekér, hisz a legutóbbi filmjük orbitális bukta lett, a gondokat tetézendő az elszórt lóvét uzsorásoktól szerezték, akik meglehetősen érzékenyek a hátralékok behajtását illetően.
Hogy valahogy kikecmeregjenek a likviditási problémából, a két észkombájn zseniális tervet eszel ki: csinálnak egy kamufilmet, amiben a kiöregedett sztár, Duke Montana (Tommy Lee Jones) lesz a főhős, és egyben a saját kaszkadőre is. És hát a kaszkadőrökkel történhetnek végzetes balesetek, ők meg jól bezsebelhetik a biztosítási pénzt….
ám az a végzetes baleset csak nem akar megtörténni Duke-kal.
Igen, ti is jól látjátok, ez a sztori bőven, de bőven elég kellene legyen ahhoz, hogy egy De Niro – Tommy Lee Jones – Morgan Freeman trióval valami igazán ütős végeredményt adjon. Ám az alapfelálláson túl sajnos a forgatókönyv egy hatalmas blöff, egy égetni való ponyva. Dedós poénok tömkelege csapódik a néző arcába, buta, logikátlan, életszerűtlen fordulatok, és tettek követik egymást, a karakterek mindegyike bugyuta és apatikus, így nézőként csak sodródunk az árral, de nincs kinek és miért szurkolnunk.
Sajnos a film nem csak félig üres, hanem teljesen: bár papíron nagyon jól hangzik mind a történet, mind a stáb, a valóságban Gallo egyikkel sem tudott mit kezdeni.
Igen, vállalom: szerintem ez 100 százalékig az ő hibája. Bukás ez rendezőként és forgatókönyvíróként is.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!