Todd Phillips 2019-ben új életet lehelt a DC-be és a Joker minden idők egyik legsikeresebb R-besorolású mozifilmje lett, persze ehhez kellett Joaquin Phoenix felejthetetlen alakítása is. Sokáig úgy tűnt, nem készül folytatás, végül aztán 5 év elteltével mégis itt a második rész. Ami pillanatok alatt az esztendő legmegosztóbb alkotásává vált.
a kritika alapvetően spoilermentes
Mi történik, ha a társadalom legszélsőségesebb két figurája találkozik és egymásba gabalyodik? A folytatásában Todd Phillips rendező nemcsak visszatér Gotham legsötétebb zugába, hanem egy újabb pszichológiai mélységet is hoz Joker, azaz inkább Arthur történetébe, amivel tovább tágítja a karakter határait.
A 2019-es Joker film a maga brutális naturalizmusával és Joaquin Phoenix félelmetesen mély alakításával egy igazi mesterművé vált, amely megrengette a közönséget és a kritikusokat egyaránt. Az Arthur Fleck története által felvázolt társadalmi feszültségek, a lecsúszás és az elme megbomlásának ábrázolása fájdalmasan őszinte volt. A folytatás azonban más irányt vesz: ezúttal Arthur Fleck találkozik a jövőbeli Harley Quinné váló Lee Quinzel (Lady Gaga) karakterével, és a kettősük kapcsolatán keresztül egy olyan káosz bontakozik ki, amely mindkettőjüket egyre mélyebbre ránt az őrületbe.
A sötét és nyomasztó hangulat maradt, ám a folytatás még tovább merészkedik a pszichológiai horror műfajában. Kétszemélyes téboly nem csupán egy Joker-film, hanem egy olyan zenei kaland is, amely a szereplők belső világát fejezi ki, miközben musical elemeket használ fel. Phillips most sem ragaszkodik a hagyományos narratív keretekhez: a film gyakran elhagyja a realitás talaját, és a zene által közvetített szürreális világban találunk magunkat, ahol Arthur Fleck és Lee Quinzel közös hallucinációik révén találnak egymásra. Ez a zenei és vizuális kettősség azonban megosztó lehet a közönség számára, de egyértelműen kihívóbb és mélyebb élményt nyújt azoknak, akik nyitottak az ilyen kísérletezésre.
Phoenix visszatérése Arthur Fleck szerepébe ismét zseniális. Már az első részben is elismerést kapott a karakter lelkének mély és nyugtalanító ábrázolásáért, de most még tovább mélyíti a figurát. Arthur Fleck nem csupán egy mentálisan instabil ember, hanem egy mélyen magányos figura, aki kétségbeesetten keres valakit, aki elfogadja őt. A film egyik legfőbb témája az identitás elvesztése és a megszállottság – Fleck karaktere mintha elmerülne saját képzeletvilágában, miközben egyre inkább elhatárolódik a valóságtól. A musical elemek révén Arthur “színpadi” élete és valósága még jobban összemosódik, ami különösen hatásos azokban a jelenetekben, ahol Phoenix karakterének dalai a belső zűrzavarát fejezik ki.
Lady Gaga Harley Quinn elődjét, Lee Quinzel karakterét hozza elénk egy rendkívül szuggesztív és szenvedélyes alakítással. Az énekes-színésznő tökéletesen beleolvad a szerepébe, és az őrület és szenvedély kettősét szinte tapinthatóvá teszi. Gaga Harley Quinn-je nem a korábbi képregényekből ismert játékos és szeszélyes figura, hanem egy sokkal sötétebb, mélyebben sérült nő, aki szintén egy érzelmileg összetört világban keres kapaszkodót. A Fleck és Quinzel közötti kapcsolat dinamikája egyszerre vonzó és ijesztő; a két karakter közös jelenetei telis-tele vannak feszültséggel és érzelmi túlfűtöttséggel.
A Kétszemélyes téboly azonban nem csupán két őrült figuráról szól.
Mélyebb rétegeiben a film a mentális betegségek, a társadalom peremére szorult emberek, és a szeretet keresésének fájdalmát tárja fel. Arthur és Lee kapcsolata nem csak egy bűnözői szövetség, hanem két mentálisan instabil ember egymás iránti beteges kötődése, akik úgy érzik, hogy a másikban végre valakit találtak, aki megérti őket. Ez a kapcsolat azonban csak még mélyebb káoszba taszítja mindkettőjüket, és a film végére egyértelművé válik, hogy egyikük sem képes megváltást találni a másikban.
A musical elemek beillesztése a filmbe sokak számára meglepő (vagy inkább visszás) lehet, de ez az eszköz Phillips részéről inkább egy merész húzás. A dalok nem csupán kitöltik a cselekmény üresjáratait, hanem a karakterek belső világát is jobban megismerhetjük általuk. Lady Gaga és Joaquin Phoenix közös duettjei különösen erősek: ezek a dalok nem csupán érzelmi feszültséggel teliek, de mélyebben beleásnak a két karakter lelki állapotába is.
Arthur Fleck világában a zene egyfajta menekülés a valóságtól, egy olyan álomvilág, ahol ő a sztár. Ezt a szürreális, álomszerű világot Phillips kiválóan teremti meg, bár ez sokszor nehezíti a néző számára a valóság és az illúzió közötti határvonal megértését.
“legmegosztóbb ” ? Akárhol nézek utána, mindenki csak fikázza a filmet. Arthurból biszexuálist csináltak, megerőszakolják, Harley Quinn háttér történetét teljesen lenullázták, musicalt csináltak a filmből és a végén még a cimszereplőt kivégzik – azzal a kifogással, hogy nem ő az ‘igazi’ Joker – amire jogosan felvetődik a kérdés, hogy akkor mi a fenének hivták az előző filmet ‘Joker’ -nek? Ez a film inkább egy identitászavartól szenvedő káosz, aminek csak az volt az egyetlen eredménye, hogy bemocskolja egy meglepetésszerűen legendássá vált film örökségét.