Mindenekelőtt leszögezném, hogy meglett férfi létemre semmi bajom a romkomokkal, sőt. Sőt.
Bizonyos időszakaimban meglehetősen nagy kanállal vagyok képes fogyasztani ezeket a filmeket (ilyen például a karácsonyt megelőző pár hét), nem szégyellem, bevallom.
Ennek az információnak két szempontból van csupán jelentősége: egyfelől azért, hogy tudjátok, a műfaj egyáltalán nem áll tőlem távol. Ez az egyik.
A másik pedig az, hogy nyugodt szívvel mondhatom: bőven láttam már romantikus komédiákból annyit, hogy tudjam, melyik az amelyik kiváló, melyik nézhető és melyik pocsék.
Érdekes módon nagyon egyszerűnek tűnik ilyen filmet csinálni, hisz nem kell hozzá világmegváltó technikai háttér, nem kell a CGI-n melózni hónapokat dollár tizmilliókért, még csak arra sincs szükség, hogy feltétlen A-listás sztárokkal tömjék tele a filmet. Kevés összetevőre van szükség, ám…
azoknak sajnos egytől-egyig működniük kell.
Minél több hozzávaló hibádzik a kevésből, annál furább izű lesz az összetevő.
A legkedvesebb csaj – és azt hiszem a bevezető alapján ezt ti már jól sejtitek – sajnos pontosan egy ilyen sok összetevőjében hibádzó alkotás: az alapjául szolgáló írás ugyan nem rossz (és nagy siker, bár az még önmagában nem feltétlen garancia a minőségre), és vitathatatlan, hogy a főszereplőt alakító Lucy Hale tényleg irtó cuki, a pozitívumok sora azonban itt nagyjából véget is ér.
A történet aránylag kreatívan indul, ám nagyon hamar szétesik, és végig nagyjából annyira életszerű, mint a szürke ötven árnyalata, ám ami a legfájóbb, hogy a szereplőink közötti kémia (ami egy romkomnál nem csupán fontos pont, hanem egyenesen a legfontosabb alappillér) a legkevésbé sem működik.
Mindemellett a film nem is vicces (ha esetleg emiatt vetnéd rá magad, ne tedd, a ‘kom’ része legalább annyira életképtelen, mint a ‘rom’), de legalább rövid, így a kínos fészkalódásunk a képernyő előtt aránylag hamar véget ér.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!