Amerikai pác (2020) – kritika

Kétféle néző létezik: aki szereti Seth Rogen-t (a karakterét, a humorát, a stílusát), és aki nem. Aki az előbbi táborba tartozik, az most nagyon jó helyen jár…

…ám aki az utóbbiba, az most duplán eltévedt, hisz az a különleges helyzet állt elő az Amerikai pác kapcsán, hogy mindkét főszerepben a fent említett úriember tündököl.

Én csípem Seth-et, noha vannak gyengébb filmjei, azért szerintem a jobban sikerültek vannak többségben. Igen, én harmadszor is jót mulatok az Ananász Expresszen, sőt, nekem az Itt a vége is bejött – s úgy általánosságban elmondható, hogy főleg azokat a Rogen filmeket csipázom, ahol a szokásos haveri társasággal együtt marhul.

Valahogy átjön a kémia a vászonról, ami nem csoda, hisz ők nem csak megjátsszák, hogy barátok, tényleg azok.

Ezúttal az HBO filmjében azonban egyedül maradt – még ha ott van mellette saját maga, akkor is -, a végeredmény így egy merőben más hangulatú film lett, ám azt véletlenül sem mondanám, hogy rosszabb, vagy gyengébb, mint amit tőle megszokhattunk.

A történet már önmagában is egy jó poén, noha az alapja nem kimondottan eredeti ötlet.

Főszereplőnk Herschel (Seth Rogen)  az 1910-es években érkezik Amerikába. Lengyel kivándorlóként nincs túl sok lehetősége, ő pedig egy csemegeuborka üzletben kezd el melózni, ahol sajnálatos módon beleesik egy hatalmas kondérba, amit aztán jól lezárnak, hogy majd bő száz évvel később nyissák ki és engedjék mi a marcona fickót… aki jól rászabadul a világunkra.

Szerencsére nem kell egyedül megbirkóznia a modern világ veszélyeivel, ott van segítségnek Ben, a dédunokája (akit úgyszintén Rogen alakít). Innen pedig már könnyedén kitalálhatjátok, hogy milyen irányt vesz a történet: Herschel régivágású férfiként a kezébe veszi a sorsát, elkapja a dédunoka grabancát és nekilát, hogy végre rendesen kiteljesedjen az uborkabizniszben.

Ez persze korántsem ilyen egyszerű feladat, hisz a világ rengeteget változott száz év alatt, és hát minden történetben kell legyen tanulság: sok mindenben az előnyére változott, de bizony sok olyan régi érték tűnt el a társadalomból és az emberekből, amiért nagyon nagy kár.

Ez a két kor, a két eszme csap össze – majd később persze fog össze – a dédapa – dédunoka páros jóvoltából, hogy aztán a végén levonják a következtetést, miszerint persze hogy régen minden jobb, de az is lehet, hogy nem, és a legjobb amit tehetnek, az az, ha összefognak és együttes erővel oldják meg a gondokat.

Nem, ez ezúttal nem egy szokásos “alpári” Rogen film (bár nekem azzal se lett volna bajom), hanem egy szentimentális, inkább dramedybe forduló vígjátékocska, ami aranyosan adja át az évszázados bölcsességet és tanulságot.

Persze lehet rajta jókat derülni, de nem úgy ahogy az a név alapján várnánk.

Ez persze nem baj, ez így is egy nagyon kellemes kis szombat esti matiné lett, aminél ugyan az újranézési faktor szerintem a nullához konvergál, de egyszer nagyon kellemes kikapcsolódás. Főleg ezekben a filmínséges időkben.

Szóval ennek még akkor is nyugodtan adj egy esélyt, ha a szokásos Seth Rogen filmektől amúgy a falra mászol, mert ez épp annyira más, hogy akár még tetszhet is.

Mindazonáltal én még mindig azt mondom: amikor összeáll a Franco féle banda, azokból születnek az igazán emlékezetes Rogen filmek.