Zöld könyv (2018) – kritika

Noha nem kerülte el a botrány, Nick Vallelonga családi története méltán Oscar várományos alkotás.

Aztán persze hogy 5 jelöléséből majd mennyit tud díjra váltani, az egy február végi történet lesz, egy dolog biztos és ezt már elöljáróban is idebiggyeszteném: a film a maga módján igazi léleksimogatás.

A film igaz történetet dolgoz fel – Nick édesapjának Tony Lipnek az életét, akit Viggo Mortensen alakít a moziban – Peter Farrelly rendezésében, aki a maga módján a road moviek királya, legalábbis most ezt végérvényesen bebizonyította.

A hatvanas évek elején járunk, a kissé rasszista Tony kidobóként melózik egy helyi klubban, ami aztán egy icipicit kigyullad egy összezörrenés után. Míg a felújítás tart, az asztalra addig is étel kell – egy vérbeli olasz családfőnél pedig nem kérdés, hogy megoldja a família megélhetését. Ennek eredményeképp egy igen érdekes állásinterjún vesz részt: egy doktor keres sofőrt maga mellé, legalábbis papíron. A valóságban azonban nem egy orvos, hanem a kor egyik legtehetségesebb zongoristája, Don Shirley (Mahershala Ali) interjúztatja, aki történetesen fekete.

Ráadásul nem csak gazdag és roppant tehetséges, de rendkívül kifinomult, és határtalanul művelt is.

Épp ezért is oly fura Don terve, miszerint két hónapos turnéra indul délre – és dél alatt a nagyon délre gondoljatok. A hatvanas években.

Szó szót követ – és nem nagy titok -, Tony végül elvállalja a munkát, ezzel pedig kezdetét veszi kettejük nagy kalandja, amely valóban keserédes, tele tanulságokkal, kihívásokkal és önismereti hullámvasúttal.

Őszintén szólva nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi adja a film igazi varázsát. Elsősorban biztos, hogy a két főszereplő közötti kémia. Viggo zseniálisan hozza a kissé tanulatlan, ami a szívemen az a számon, csak amolyan illedelmesen rasszista digót, míg Ali mellette maga a kifinomultság földi megtestesítője és ez a duó tökéletesen kiegészíti egymást.

Azt, hogy mekkora “kaland” lehetett egy feketének a hatvanas években adni egy déli koncertsorozatot, azt nem nehéz elképzelni, de a Green Book ezt remekül vissza is adja. Az állva tapsoló fehér előkelőségek, akik ünneplik a tehetséges zenészt – de az, hogy az étteremben ebédeljen, ne adj Isten használja az ő mellékhelyiségüket, az zsigerileg elképzelhetetlen.

Arról nem is beszélve, ha egy fekete ruhát venne, vagy csak betérne a sarki kricsmibe egy italra.

Az emberek véleményét pedig nem lehet egy csapásra megváltoztatni, csak kis lépésekkel lehet haladni. Mire azonban a két hónapos túra végére érnek, Tony Lip valamelyest új emberként tér haza és másképp látja a világot. Don pedig, aki valójában sehová sem tartozik igazán, – hisz mind a feketék, mind a fehérek kinézik maguk közül – talán új családra tesz szert.

De nem is ez a lényeg.

A Green Book noha felolvassa a leckét, de ezt úgy teszi, hogy egy pillanatra sem akar bűntudatot kelteni bennünk. Nem okoskodik, nem tanít. Csupán bemutat (és milyen jól teszi), hogy aztán mi egyedül, a képernyő előtt egy picit elgondolkodjunk.

Peter Farrelly ezúttal nagyon eltalálta az egyensúlyt, a Zöld Könyv pedig méltán van ott a legjobbak közt. Megtekintését mindenféleképpen ajánlom.