Húzós éjszaka az El Royale-ban (2018) – kritika

Sokszor éri az a vád Tarantino-t, hogy ő tulajdonképpen egy kókler, aki csak ügyesen lopkodja össze a régi nagyok stílusmotívumait.

Hogy igazándiból nincs is semmi eredeti abban, amit ő csinál. Nos nekem nem tisztem eldönteni ennek az állításnak a valóságalapját, ezt a nálam sokkal inkább hozzáértőkre bíznám. Egy dolgot azonban én is el tudok dönteni és le merek írni.

Amit Tarantino csinál (ha lopkodás és összeollózás, ha nem) az működik. Nem tudom hogy zajlik pontosan a varázslat – és ez a bűvész valódi értéke ugyebár -, de működik. Innentől kezdve pedig nem akarok a színpad mögé nézni, nem érdekel a trükk, egyedül a végeredmény érdekel.

Na de mi van akkor, amikor valaki Tarantino-ból merít ihletet? Ha a lopással vádolttól lopnak?

Nos olyankor az van, hogy a végeredményből hiányzik az esszencia. Ilyenkor csak előadás van, de nincs meg a varázslat. S bár valóban húzós az az éjszaka az El Royale-ban, ezzel a filmmel pontosan ez a helyzet.

Hogy Quentin az, akire Drew Goddard feltekintett, amikor a tollából kipattant ez a történet, azt szerintem teljesen felesleges is tagadni. Adott hét idegen, akik ugyanabban a hotelben éjszakáznak – mindegyikőjüknek van vaj a fején, pluszban különleges karakterek (kezdve a recepcióssal, a hírnévre ácsingózó énekesnővel, a fura ügynökön át a menekülő hölgyig bezárólag). Aztán leszáll az éj és elszabadul a pokol…

Szóval az aljas hetes összeverődik, és az utánérzés még itt sem hagy majd alább: ugyanazokkal az eszközökkel komponál Drew Goddard, amit Tarantino-tól már olyannyira megszoktunk – és megszerettünk -. Üdítően és váratlanul erőszakos, a linearitásnak nyomát se keressük, a szálak majd jól összefutnak… tudjátok… a jól bevált recept.

De ti is voltatok már úgy, hogy valahol valami nagyon ízlett, olyannyira, hogy elkértétek a receptjét, majd otthon megcsináltátok, de az közel sem sikerült olyan ízletesre. Ismerős, ugye?

Ugyanez a helyzet a Húzós éjszaka az El Royale-ban esetében is.

Az alaprecept nem rossz, számtalanszor működött már. A színészi alakítások nagyon rendben vannak, sőt, Jeff Bridges egyenesen kiváló. A karakterek érdekesek. A pozitívumok sora azonban itt véget ér.

Ugyanis az egész film rettentően túlnyújtott.

141 percével bő fél órával (de inkább háromnegyeddel) hosszabb, mint kellene, egyszerűen kevés a történés a játékidőhöz, ez pedig azzal jár, hogy olyan dolgokkal tölti ki Goddard, amikre mi nézők nem vagyunk kíváncsiak.

Nem azt mondom, hogy sok hűhó semmiért, de ha gonosz lennék, ezt is írhatnám. A játékidő ugyanis annyira rányomja a bélyegét az egészre, hogy végül valami nagy durranást várnánk lezárásképp – ezt azonban nem kapjuk meg, nagyon nem.

Félre értés ne essék: a film egy kellemes Tarantino utánérzés. Számtalan remek pillanata van, jó színészekkel, sokszor jól eltalált dialógusokkal. De egy Tarantino filmhez képest (még ha a leggyengébbel is hasonlítjuk össze), csupán egy fakó másolatnak tűnik.

Ennek ellenére örülök, hogy ez az alkotás megszületett, mert még így is sokkal jobban esett megnézni, mint egy CGI-szuperhősmozit századszorra. Mindössze az a sajnálatos konklúzió, hogy az alapvetően egyszerűnek tűnő Tarantino receptet nem is olyan könnyű lemásolni.