Volt egyszer egy… Hollywood (2019) – kritika

Számtalanszor felmerül filmes vitafórumokon, hogy Quentin Tarantino egy korszakos zseni, vagy csak remek érzékkel képes nyúlni a nagy elődöktől.

Ebbe a vitába most nem szeretnék állást foglalni, ugyanakkor egy személyes vallomással kezdem, aminek egyetlen oka, hogy megágyazzak annak a véleménynek, amelyet majd ebben a cikkben olvashattok.

Szóval a helyzet az, hogy én azok közé tartozom, akik szeretik Tarantino-t. Nem feltétel nélkül és közel sem minden alkotását, de nálam nagyon jó arányokkal áll az öreg: tulajdonképpen a Kill Bill az egyetlen olyan filmje (na jó, annak mindkét része), ami nálam nem talált be, a többit bármikor hajlandó vagyok megnézni. Na jó, ha nagyon szőrszálhasogatok, akkor a Halálbiztos alatt is rezeg a léc.

Fokozatok persze vannak: kimondottan kedvelem a Ponyvaregényt, imádom a Django-t, de valahogy az örök kedvenc az az Aljas nyolcas – nem túlzok, legalább ötvenszer láttam már. Nem magyarázkodok, annak a hangulata engem valahogy nagyon elkapott.

S ez azt hiszem egy nagyon fontos közös pont Quentin filmjeiben – a lábfétisen kívül -. Akár pörgősebb történetet visz vászonra, akár egy rőfösboltban játszódó kamaradrámát, ő valahogy mindig képes megteremteni a hangulatot. Tudom, sokszor dobálózok ezzel a szóval, de az általa megteremtett atmoszféra különbözik a többi rendezőétől. Az övé ugyanis önmagában is képes elvinni egy filmet a hátán.

Nos így van ez a Volt egyszer egy… Hollywood esetében, sőt, azt is nyugodtan mondhatom, hogy még sosem volt így ennyire.

Tarantino kilencedik – elméletileg utolsó előtti – moziját ugyanis az a nagybetűs hangulat tartja fenn, amire ilyen konstans módon most talán csak ő képes az álomgyárban.

Quentin ezúttal ezúttal visszarepít minket a hőskorba: Hollywood legszebb időszakába. 1969-ben járunk, a hippikorszak leglüktetőbb pillanataiban, szemünk előtt csillog maga a megvalósult amerikai álom… no és az amerikai rémálom. Főhősünk Rick Dalton (Leonardo DiCaprio), a lassacskán kiöregedő színész, aki valójában soha sem volt szupersztár, noha megvoltak a maga pillanatai és lehetőségei. Mostanra azonban pályája lefelé ível: benne pedig tudatosul, hogy sosem lesz az a korszakalkotó színész, aki átírja a hollywoodi történelemkönyveket.

Azonban a mennyből a pokolba is követi őt kollégája, (egykori) kaszkadőre, legjobb barátja, mindenese Cliff Booth (Brad Pitt), akivel együtt vállvetve próbálnak visszakerülni az élvonalba – sikertelenül. Dalton-t már nem emeli fel Hollywood, s noha még mindig roppant tehetséges, jól tudja, hogy rajta már ez sem segít. Rá már nem vár más, mint egy jó sorozatszerep, és a lassú feledés ígérete.

Ebbe a világba csöppenünk bele mi, s kel életre az 1969-es Hollywood… s mit mondhatnék? Los Angeles még sosem volt ilyen gyönyörűen magával ragadó a vásznon. Hosszan elidőzünk a legjelentéktelenebbnek tűnő reklámtáblán is, együtt kocsikázunk végig a városon Rick és Cliff társaságában, s egy-egy ilyen út során a pompa és a csillogás éppúgy megmutatkozik, ahogy a szegényebb réteg peremkerületi lakókocsis mindennapjai.

Aztán Tarantino egyszer csak szinte észrevétlenül elengedi a kezünket.

Ezért persze dicsérhetném és biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan pozitívumként élitek majd meg ezt a tőle meglehetősen szokatlan húzást, de én a magam részéről a film egyik legnagyobb hibájaként tekintek rá így utólag.

Magával ragad Leo kifogástalan játéka – amit pláne öröm nézni, amikor a film a filmben pörög és követjük őt a forgatási jelenetekre, vagy épp Cliff feszültséggel teli jelenete a hippik között, s mi nézők már az elején jól tudjuk, hogy mivel jár az, hogy főhősünk szomszédságában Roman Polanski él újdonsült feleségével Sharon Tate-tel, de ahogy pörögnek a percek és elérünk a film feléig, szép lassan átjár az érzés: noha Tarantino mindig is öncélú volt, ezúttal egy kicsit tényleg inkább csak magának készített filmet, és legfeljebb azoknak, akik legalább akkora filmbuzik, mint amekkora ő.

Mert a Volt egyszer egy… Hollywood tele van easter eggekkel, utalásokkal, kikacsintásokkal a korszak alkotóira, művészeire, filmjeire, sorozataira, pillanataira. Ezek azonban nem kapnak magyarázatot, itt nincs tárlatvezetés, egyedül kell bolyonganunk az ismert és a kevésbé ismert művek között. Ettől aztán – az átlagnéző hatványozottan – elveszettnek érezzük magunkat.

Ezzel önmagában még semmi gond nem lenne – hisz attól, hogy van egy mélyebb, csak igazi fanatikusoknak élvezhető vonala is, attól csak több, mélyebb a film. De azzal, hogy Tarantino elengedi a kezünket, azzal együtt már nem tehette meg azt, hogy a Volt egyszer egy… Hollywood alatt csak mutasson de ne meséljen – ő viszont pontosan ezt csinálta.

Ez a mozi ugyanis épp olyan, mintha hozzánk került volna Cliff ötven centért vásárolt cigije és mi idegből elpumpáltuk volna: egy vízió, egy látomás: betekintünk a varázsgömbbe és onnan a ’69-es Hollywood néz vissza ránk, mi pedig gyönyörködünk benne, akárcsak egy kifogástalan festményben – de egy festmény csak ábrázol (tegye azt bármilyen csodálatosan is), nem mesél.

Jó, tulajdonképpen minek kerülgetni a forró kását, essünk túl rajta: a Volt egyszer egy…Hollywoodnak nincs története.

Ezt pedig még akkor sem tudnám mentegetni, ha akarnám – de nem akarom. A helyzet az, hogy ugyanakkor megannyi tökéletes eleme van, amiért hálásak lehetünk.

Az első és az egyik legfontosabb a zene. A filmhez olyan soundtrack lett összerakva, hogy az után mind a tíz ujjunkat megnyaljuk. (Bettike, remélem már hallgatod bőszen!)

Aztán ott van Leo. Tulajdonképpen őt felesleges is dicsérnem, hisz mikor is alakított ő bármilyen karaktert is gyengén utoljára? Na ugye. Viszont a prímet mégsem ő, hanem Pitt viszi el: az a Pitt, aki így bőven ötven fölött a kétes előéletű Cliff-ként élete leglazább alakítását hozza, nála már csak a kutyája menőbb az egész filmben. Aztán persze ott van az szinte angyali karakterként a filmet a háttérből körüllengő Tate – azaz Margot Robbie -, akihez kapcsolódóan a lezárásért nagy pacsi jár Tarantino-nak – noha azt hiszem hogy az a jelenet talán a kelleténél egy picit B-filmesebbre sikeredett, de annyi baj legyen, még így is zseniális volt. Aztán a látvány és a díszletek. Embertelen munka volt belefektetve abba, hogy valóban 1969-ben érezzük magunkat, és ebben nem is volt hiba.

Sajnos azonban ezek a pozitívumok csupán nagyon erős lábjegyzetek maradnak, mert a történet – javítok: inkább a cselekmény – szinte teljes hiányát nem képesek ellensúlyozni.

Szóval hogy egy főhajtás volt-e ez Hollywood legszebb időszaka előtt, vagy inkább Tarantino nagyvásznú víziója? Nehéz eldönteni. Az biztos, hogy pár pillanatot leszámítva még így sem unatkoztam, azonban ez az első (!) olyan Tarantino film, aminél testem-lelkem egyetlen porcikája sem kívánja az újranézést, és azt hiszem ez nagyon sok mindent elárul.

Persze hatalmas elvárásaim voltak, de hogy csalódott vagyok-e? Nehéz erre válaszolni. Mert Tarantino ezúttal (is) meglepett… csak épp nem egészen úgy, ahogy vártam. Igen, azt hiszem az vagyok.
[fb_button]