Avagy miért van olyan érzésem, mintha a Netflix programigazgatója egy bipoláris UFO lenne?
2020-at írunk és szomorúan vagyok kénytelen most digitális papírra vetni, hogy a világ még mindig nem az a hely, aminek lennie kellene.
Tele van erőszakkal, szegénységgel, éhező gyerekekkel, családon belüli erőszakkal, elnyomással, diktatúrákkal…. és napestig sorolhatnám.
És bizony még mindig elég nehéz a melegek élete is: a fejlett nyugati világban ugyan egyre inkább elfogadóbbak az emberek, de még napjainkban is nagyon sok atrocitás éri a homoszexuálisokat.
És vallom, hogy minden olyan megmozdulás, tett, vagy anyag – legyen az akár mozgóképes – ami ez ellen próbál fellépni, pláne az emberek “nevelésével”, az egy jó kezdeményezés.
Mármint elméletben. Gyakorlatban – ahogy a példánk is mutatja – sajnos nem feltétlenül igaz ez.
Musical-t választani műfajként érdekes döntés, hisz nem feltétlen az a célközönség nézi, akinek az üzenet szólna. Mert lássuk be, hogy azok, akik a szórakozóhelyen helybenhagynak egy meleg párt, azok aránylag azért ritkán rongyolnak haza utána, hogy még elcsípjék a Chicago-t az HBO-n. Ha értitek mire gondolok.
És azt hiszem, hogy a giccsesség és a rendkívül gyenge alakítások mellett leginkább ez váltott ki visszatetszést bennem. Hogy ha már a musical műfaj célközönségét szólítják meg, akkor miért, ó miért kellett ezt a filmet ennyire felszínesre venni?
A történet – alapjaiban – jól kitalált: főhősünk Emma (Jo Ellen Pellman), a báljára készül. Tudjátok, Amerikában ez nagy cucc, még annál is nagyobb, meghatározó pillanat egy tini életében, a felnőtté válás első igazi lépcsőfoka. Emma azonban nem hétköznapi lány, (oh, the horror): ő nem egy pasival akar menni. Hanem egy lánnyal.
Ettől aztán a konzervatív vaskalapos szervezőasszony összecsinálja magát és inkább az egész mulatságot kukázza. Szerencsére a hír eljut pár (szebb időket is megélt) hollywoodi ripacsh….akarom mondani színészhez, akik kezükbe veszik a dolgokat és jönnek, hogy jól elhúzzák mindenki nótáját.
Szóval kapunk zenét, rengeteget (musical lévén mondjuk ez nem meglepő), sajnos a minőség amolyan közepes alá, nem fogjuk utána hetekig spotify-on pörgetni, és kapunk világsztárokat, akik… hát rendesen alulmúlták magukat. Én imádom Corden-t, Meryl Streep-et meg aztán pláne, de most mindketten szörnyűek. Az egyik egy igazi unszimpatikus díva, a másik meg a filmtörténelem legrosszabb álmelege, és akkor Nicole Kidmanről még nem is ejtettem egyetlen szót sem, és nem is fogok, csak tényleg egyetlen egyet: szörnyű.
Sajna a főszereplő csaj se volt a legjobb választás, nem egy ezerarcú tehetség – és akkor finoman fogalmaztam -, de a legbántóbb az egészben tényleg a giccses együgyűség.
Ha már komoly témához nyúltak, akkor komolyan is kellett volna venni, és ha egy probléma drámai, akkor hiába musical… a drámát bele kell vinni. Mert ha csak felszínes érintik bugyuta módon, akkor az visszatetsző, és itt pontosan ez történik. Varázsütésre jönnek helyre évek elnyomásai, családi tragédiák vesznek a semmibe egy csapásra, épp ahogy az egy varázsvilágban történne.
De a világ nem így működik és ez a probléma nagyon is valós. Ezzel pedig a Netflix inkább ártott, mint használt, mert ezen a filmen senki sem fog elgondolkodni.
Senkinek nem megy át majd az üzenet, mert azt nagyon rosszul közölték. És tudva azt, hogy a streaming szolgáltató berkeiből milyen minőségű saját anyagok kerültek és kerülnek ki… egyszerűen érthetetlen ez a minőség.
Hacsak a programigazgató tényleg egy bipoláris UFO. Na az magyarázná ezt.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!