Halálos iramban: Hobbs és Shaw (2019) – kritika

Mégis ki gondolta 18 évvel ezelőtt, hogy a Halálos iramban ekkora franchise lesz? Egyáltalán: örülünk mi ennek?

Na jó, el kell ismernem, ez a recept épp úgy, ahogy 2019-ben, úgy 2001-ben is működött. Bűnözők, zsaruk, tuti verdák, napfény, tengerpart; nekünk nézőknek meg nem volt más dolgunk, mint hátradőlni és élvezni azt amit látunk.

Aztán a széria folytatódott, egyszer Paul Walker maradt ki, egyszer meg Vin Diesel, de végül mindenkinek leesett a tantusz, hogy a kezükben van az aranytojást tojó tyúk és onnantól (azaz 2009-től) nem volt megállás. Jöttek egymás utána  mozik, amik egyre többet és többet hoztak a konyhára, mígnem Walker tragédiája közbeszólt, mi pedig megkaptuk a legmeghatóbb lezárást, amit csak a F&F film kaphatott: máig könny szökik a szemembe, ha eszembe jut, ahogy a két autó eltávolodik egymástól azon a szerpentinen.

Mi, nézők pedig megtanultuk, hogy nincs a világon fontosabb a családnál (copyright: Dominic Toretto), kivéve a pénzt. A pénz azért fontosabb, úgyhogy az utolsó hetedik rész után még gyorsan jött egy nyolcadik (bőven milliárd feletti bevétellel), de aztán tényleg vége, most már csak pár részt csinál még Vin, mert hát dől a lé. No meg aztán ha már ennyire vége az egésznek, akkor épp itt az ideje a spinoffoknak, kezdjük is rögtön a két nagyágyú mellékszereplővel, mert legyünk őszinték, kik is lennének alkalmasabbak külön elvinni a hátukon egy mozit, ha nem Hobbs és Shaw.

Dwayne Johnson és Jason Statham külön-külön is maga a két lábon járó tesztoszteronbomba. Jó ötlet őket összerakni?

Megfér két kakas az udvarban? Naná, hogy meg, és ezen az sem változtat semmit, hogy ennek a filmnek aztán már végképp semmi köze ahhoz, amit a Fast&Furious valaha jelentett.

Képbe kerül egy halálos vírus, ami nagyon csúnya dolgokat művelne az emberiséggel, ha rossz kezekbe kerülne. Úgyhogy nincs mit tenni, meg kell szerezni, mielőtt ez megtörténne. Erre a feladatra látatlanban is a két nagyágyú a legalkalmasabb, egy ilyen komoly melónál nem lehet amatőrökre bízni a világ megmentését. Hogy azért kerüljön némi csavar a történetbe, a fránya vírus Shaw kishúgában végzi, a főellenség pedig egy budget-Supermanre turbózott Idris Elba, úgyhogy ha azt hiszitek, hogy itt aztán kő kövön nem marad… akkor jól hiszitek.

Valahol egyébként tisztelem a Hobbs és Shaw-t. Adott ugye egy film, ami a legelvetemültebb reklámkampány közepén sem akar többnek tűnni annál, mint ami: egy tesztoszteronkoktél, ahol az akciót néha fellazítják egy kis akcióval, hogy aztán az egész átcsapjon némi jól átgondolt akcióba. Eközben persze a két díjnyertes hímpéldány egymást savazza és a másik vérét szívja, de csak azért, mert messze ez jelenti a legfőbb humorforrást, úgyhogy mi nézők szégyelljük, de miközben tízezrével pusztulnak az agysejtjeink, még fel is röhögünk néha, de aztán persze észrevesszük magunkat és reméljük, hogy a mellettünk ülő nem vette észre, hogy amúgy jól szórakozunk.

Van is erre egy remek angol kifejezés: guilty pleasure-nek hívják a jelenséget.

Mert a Hobbs és Shaw szórakoztat. Másra mondjuk nem igazán képes, de hé… mégis ki várt ennél többet egy F&F spinofftól? Most komolyan.

A nagyon bő két órás játékidő jelentős részéig kitart a lendület, aztán a végére egy picit már megfárad: no nem csak szereplőink, hanem egy picit mi is. Nem arról van szó, hogy ellaposodna a film, ezt véletlen sem állítanám, inkább csak elég lenne ebből egy kicsivel kevesebb is. Mert valóban bűnös élvezet látni az emberfeletti CGI akcióáradatot, de az agy azért egy idő után ledobja az ékszíjat, akármennyire is koncentrálunk. Apropó CGI: meglepően sok mindent tényleg felrobbantottak, ennek ellenére azért nem sok hihető jelenete van a filmnek; hogy ez baj, vagy sem, azt mindenki döntse el saját maga.

Johnson és Statham között működik a kémia, a film végéig szórakoztató kettejük csörtéje, ami pedig a többit illeti: csak azt kapjuk, amit ígértek, de azt a film maradéktalanul hozza. Agyatlan szórakozás, de a jobbik fajtából – utólagos panaszra így nincs lehetőség. Hogy ez mennyire meggyalázása a Fast&Furious szériának, arra nagyon nehéz lenne válaszolni. Azt hiszem amúgy rég itt az ideje elengedni a szentimentális rugózást és elfogadni, hogy ez tényleg csak a pénzről szól, a hagyománytisztelethez semmi köze sincs már.

De ne agyaljuk túl, hisz teljesen felesleges. Csak dőljünk hátra, kapcsoljuk ki az agyunkat és élvezzük az akciót. Mert ez erről szól.
[fb_button]