Alex Proyas egyike azoknak a rendezőknek, akik ha jelentkeznek egy filmmel, akkor arra illik felkapni a fejünket. 1994-es debütálása A hollóval az egyik legerősebb elsőfilmes színre lépés, amit az elmúlt évtizedekben a nézőközönség megtapasztalhatott, szerencsénkre a csoda itt nem ért véget, Brandon Lee kultikus filmjét ugyanis olyan direktori munka követte, amivel Proyas örökre beírta magát a filmtörténelem nagykönyvébe – jól tippeltek, az 1998-as Dark City-ről beszélek, amire a ‘korszakalkotó’ és a ‘megelőzte a korát’ jelzők a legkevesebbek, amiket aggathatok. Amellett azonban, hogy Alex nem változtatott a filmkészítési ütemén (jó pár év kihagyással jelentkezik csak új munkákkal), hozott egy -számunkra- rossz döntést és beállt a csatasorba. A kreatív munka helyett a pénzt választva Hollywood üdvöskéje lett. Legalábbis ez lehetett a terve.
Mert míg az Én, a robot egész nézhetőre sikeredett, addig a Képlet már egy lecsúszóágban lévő Cage felvonultatásával sem a kritikát, sem a nézőközönséget nem tudta megnyerni magának. Proyas itt beiktatott egy nagyon lélegzetvételnyi szünetet (hét röpke évet), hogy most újra nagyközönség elé álljon az Egyiptom isteneivel. Amire az egyetlen logikus és ésszerű magyarázat az, hogy a Lionsgate annyi pénzt ölt a készítésbe (140 millió dollárt, ezt csak úgy itt hagyom elrettentésül), hogy mire a film elért abba a stádiumba, amikor már tisztán látszott, hogy azt se Butler, se a holló rendezőjének nevével el nem adják, akkor már mindegy volt és be kellett fejezni, amit elkezdtek.
Pedig bőven volt (sőt, van) potenciál a filmben, nagyon nagy kár, hogy menet közben ennyi minden félrecsúszott, amit már nem lehetett helyrehozni.
A történet az ókori Egyiptomban veszi fel a fonalat, ahol az istenek köztünk járnak, ugyan szebbek és magasabbak, mint az emberek, ráadásul az ereikben arany folydogál, de ugyanúgy tengetik hétköznapi (félig-meddig) halhatatlan életüket, mint akármelyik hétköznapi halandó. Azonban őket sem kerülik el a hétköznapi ármányok: Ozirisz (Bryan Brown) fia, Hórusz (Nikolaj Coster-Waldau) megkoronázására készül, amibe csúnyán belepiszkít Széth (Gerard Butler), a fivére, aki úgy véli, hogy akár ő is uralkodhatna, mert hát miért is ne. Miután ezen a cseppet sem elhanyagolható kérdésen összekapnak, Ozirisz meghal, Hórusz pedig elveszíti szemeit (a mindent látó szemeket) és visszavonul a politikai élettől, Széth pedig amint trónra kerül, természetesen szét(h)rombolja az emberek világát, rabszolgasors, miegymás, értitek na. Hórusz azonban nem adja fel, s egy tolvaj segítségével visszavágnak Széthnek, mert hát az igazság győzedelmeskedik, még az ókorban is – ha ez esetleg nem lenne elég alapkonfliktus gyanánt, akkor kaptok egy szerelmi történetet is, ami… hát van. Mondjuk úgy, hogy van. Ne feszegessük a miérteket, fogadjuk el, hogy ezt is sikerült beleerőltetni.
Szóval ahogy említettem is, a legnagyobb baj az, hogy nagyon sok helyen kicsúszott az irányítás a kezekből. Messziről süt a filmről, hogy nem volt egy egységes csapásirány, ami mentén készült volna, folyamatosan (és zavaróan) egyensúlyozik a komolynak tűnő történelmi fantasy és a nyáresti matiné közt, s hiába a pazar látvány (itt kell megjegyeznem, hogy én szeretem a CGI-t, de ez még nekem is sok volt), folyamatosan Joey evése jut eszünkbe: a sodó jó, a lekvár jó, a hús… jó, de az egésznek mégis lábíze van. Hiába a vizuális orgia, ha a dialógusokra fordított energia a nullához közelít és hiába a 3D, ha egyszer nem ad pluszt.
Bár jó volt látni egy, a műfajban méltatlanul mellőzött témát, a megvalósítás és a végeredmény több szempontból csalódás, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy aki csak (!) egy látványfilmre ülne be moziba, az még akár jól is járhat az Egyiptom isteneivel, mert ebből az irányból megközelítve elfogadható lett a végeredmény.
[fb_button]
