Cserkészkézikönyv zombiapokalipszis esetére kritika

Párhuzamosan a vámpírok újra felfedezésével, a filmes világ az elmúlt években ismételten ráakadt a zombikra is. Kaptunk hideget-meleget, jött komoly zombiözön, komolytalan poénkodás, volt zombis sorozat szép számmal, zombis dráma, zombis szerelem, minden ami zombis. Forrest Gump elbújhat, rákleves ide, rák roston oda. Ez egyfelől remek azoknak, akik igazán rajongói a témának, másfelől kevésbé örömteli azoknak, akik nem kimondottan vannak odáig az élőhalott agyzabálóktól, az viszont kétségtelen, hogy előbb-utóbb mindenkinél betelik a pohár és azt mondja, hogy köszönöm, most egy időre ennyi elég lesz. Így van ez a vámpírokkal, a zombikkal és így lesz ez majd a szuperhősökkel is.

Ha pedig elérünk erre a pontra, akkor már nagyon nehéz olyat alkotni, ami megüti az emberek ingerküszöbét. Nem elég, ha látványos a mozi, vagy eszméletlen jók a karakterek, netán a humora egyedi… ezek együttese szükséges ahhoz, hogy siker lehessen.

A Cserkészkézikönyv zombiapokalipszis esetére Christopher Landon szerelemgyereke, ő írta többek közt a Disturbia-t, és a Parajelenségek 2-3-4-5-öt, ezúttal azonban a rendezői székben is ő foglalt helyet. S meglepő módon az eddigi írásaival ellentétben ezúttal valami olyat tett le az asztalra, ami emlékezetes tud maradni, úgy látszik, hogy neki kell dirigálni is, hogy működjön a forgatókönyve.

A film egyetlen pillanatra sem veszi komolyan magát, de azt nagyon jól csinálja. Három cserkész (és egy pincérnő) keveredik óriási kalamajkába, amikor a táborozás során nyoma vész a vezetőjüknek – ekkor még nem sejtik, hogy világméretű katasztrófa áll a háttérben és nekik, hármójuknak az összefogására lesz ahhoz szükség, hogy megmentsék az emberiséget.

Nyomukban pedig pusztulás, zombihegyek és rengeteg röhögés. Főleg röhögés.

Különösebb elvárások (és remények) nélkül álltam neki a filmnek, s pozitív csalódásom talán emiatt volt még nagyobb. Nem csupán gördülékenyen laza az első perctől az utolsóig, de a pattogó dialógusok és a lehetetlen helyzetek sokaságának köszönhetően az egyik legjobb vígjáték, amit az elmúlt hónapokban volt szerencsém látni. Az alakítások ugyan nem tökéletesek, de annyi baj legyen: a forgatókönyv kárpótol minden apró hibáért. (ha gyorsan említenem kellene egy viszonyítási alapot, akkor azt mondanám, hogy valami olyasmire készüljetek, mint amilyen a Trancsírák volt).

Nagyjából ennyi. Iszonyatosan szórakoztató minden perce, remekül ötvözi a horror(isztikusabb) jeleneteket a komédiával, és ennél nincs is szükség többre. Örömmel látnék ilyen filmekből sokkal többet, mert valami ilyesmiről szól a szórakoztatás. Ne hagyjátok ki.
[fb_button]