Ahogy telnek az évek – évtizedek -, időnként sokan számot vetnek az életükkel.
És kövezzetek meg, de szerintem nem sok olyan ember van, aki ne úgy nézne vissza, hogy élete bizonyos fordulópontjait, vagy egyes döntéseit bizony rég megbánta.
Legyen szó párkapcsolatokról, szülőkhöz való viszonyokról, vagy karrierről. Szinte mindenkinek (a szerencsés kivételeknek pedig innen üzenem, hogy az irigységem teljesen őszinte) vannak olyan pillanatai az életben, ahova visszamenne, és ha lehetne, akkor másképpen csinálná.
Ennek aztán kétféle típusa van: vannak azok, akiknek egy meghatározott, pontos pillanat-pillanatok változtatták másmilyenné, rosszabbá az életét: egy szakítás, egy baleset, egy hatalmas veszekedés.
És vannak, akik szép lassan csak elhervadtak. Belekezdtek egy munkába, ami úgy indult, hogy “egy ideig megteszi”. De voltak álmaik, céljaik, terveik. Aztán évtizedekkel később egyszer csak rádöbbennek: még mindig ugyanott tartanak, és az álmok, a célok… semmivé foszlottak.
Stanley (Richard Jenkins) pontosan így járt. Az iskolából kimaradt és közel negyven évig melózott az Oscar’s Chicken and Fish gyorskajáldában. Egyszer azonban minden véget ér: eljött az ő utolsó (vagy stílusosabban: végső) műszakja is. Ami aztán meglepően hosszúra nyúlik, mert bár elsőre egyszerűnek tűnik betanítani az újonc afroamerikai (igen, ennek jelentősége van) Jevon-t (Shane Paul McGhie), ám ahogy telnek az órák, úgy derül ki egyre inkább, hogy kettejükben rengeteg a közös, leszámítva, hogy az egyikük még az élete elején jár, másikuk pedig már végig járt egy utat, amit lehet, hogy nem volt érdemes végig járni.
Az igazság az, hogy ebből a sztoriból (a roppant tehetséges) Richard Jenkinsszel bőven ki lehetett volna hozni egy, az élet nagy dolgain merengő, szívbe markoló drámát. Bőven.
Ám az elsőfilmes író-rendező Andrew Cohn ehhez nagyon kevés volt. Gyakorlatilag alig történik valami, nincsenek magvas gondolatok és hiába próbál meg faji, vagy épp egzisztenciális kérdésekre reflektálni, hihetetlen mértékben unalomba fullad minden dialógus. Jenkins tényleg kihozza, amit a karakterből ki lehet, a gond az, hogy nem sokat lehet – erről persze a forgatókönyv tehet.
Én pedig innen egy picit meg vagyok lőve, mert nagyon mást nem is mondhatok: A végső műszak egy rendkívül unalmas film, az alig 90 perces játékidő ellenére komoly kihívás végig nézni és higgyétek el nekem, nem is érdemes kitartani a stáblistáig.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!