Jon Stewart neve itt Magyarországon nem sokaknak cseng ismerősen, ám a tengerentúlon egész más a helyzet.
A leginkább producerként ismert úriember otthonosan mozog a hollywoodi mindennapokban, és nem áll tőle távol a politika sem, igaz nem aktív résztvevőként, hanem különböző tévéműsorok (például Colbert választási különkiadásai) alkotójaként, illetve természetesen a The Daily Show házigazdájaként.
Hogy végül hogy jött össze az Irresistible projekt, azt csak félig-meddig értem: a téma kézenfekvő, így abban nem sok meglepetés van, hogy a forgatókönyvért Stewart a felelős, ám direktorként ő meglehetősen tapasztalatlan (mindössze egyetlen alkotás, a 2014-es Rosewater fűzödik a nevéhez).
Ez persze önmagában még nem ok a panaszra, ám utólag azt mondhatom: jobb lett volna, ha ezt az alapvetően jó scriptet egy olyan rendező veszi kézbe, akinek nagyobb múltja van már a filmkészítés terén.
Az Ellenállhatatlan ugyanis tényleg jó felütéssel nyit: görbe tükröt tart nem csupán az USA politikája elé, de tulajdonképpen az egész ország elé, s mint szatíra, tulajdonképpen működik,
már amennyiben szeretjük Steve Carell-t és a humorát.
Mert a film nagy részében Carell ismételten csak önmagát alakítja, a jól megszokott negyven éves szüzes, csetlő-botlót, csak ezúttal nem egy hétköznapi balek ő, hanem egy demokrata stratéga, aki a ’16-os választások után nagy fába vágja a fejszéjét: fejébe veszi, hogy polgármestert farag egy veteránból (aki ezt amúgy annyira nem is akarja), csak épp azzal nem számol, hogy a kisváros lakóit nem lesz egyszerű meghatnia, illetve hogy a republikánusok ezt nem fogják tétlenül végig nézni és a nyakára hozzák az egyik legvehemensebb cápájukat, Faith Brewstert (Rose Byrne).
És igen, pontosan azt kapjuk, amire a szinopszis alapján számítani lehet: kifacsart humort és nem kevés fricskát Amerikának, ám sajnos ennyivel még nincs vége a történetnek. Valamiért Stewart úgy érezte, hogy ebbe bele kell erőltetnie egy mélyebb politikai (finanszírozási) szálat, ami viszont nagyon nem működik (épp úgy, ahogy az erre felhúzott csavar sem, amit már jóval előtte kitalál nagyjából mindenki).
A film első fele tehát megér egy misét, bár őszintén azzal sem lehetünk maradéktalanul elégedettek. Bár rendkívül impozáns színészgárdát sikerült összehoznia Stewart-nak, nem igazán tudott élni a rendelkezésre álló erőforrásokkal és senkiből sem tudta kihozni a maximumot. Mind a karakterek elég laposak, mind a forgatókönyv is meglehetősen csiszolatlan, sokszor a dialógusok is döcögnek. Az összkép tehát eléggé vegyes.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!