Escape from Pretoria (2020) – villámkritika

A börtönből – vagy bármilyen egyéb más fogvatartó helyszínről való szökés évtized óta az egyik kedvenc témája a filmes és a tévés világnak.

Legyen szó abszolút fikcióról (lásd: Prison Break), vagy valami olyanról, ami hihetetlensége ellenére is a valóság szüleménye.

Az Escape from Pretoria ez utóbbi kategóriát erősíti: bár szinte hihetetlen, hogy azok a történések, amik a szemünk előtt elevenednek meg valóban igazak, – elméletben – szinte minden úgy történt, ahogy azt Tim Jenkin a nyolcvanas évek végén regénybe foglalta, és ahogy azt nagyon megkésve idén Francis Annan vászonra álmodta.

Miért megkésve?

Nos vannak ilyen történetek, amikről az ember egyszerűen el sem akarja hinni, hogy máig nem adaptálták, és egy picit Jenkin és Stephen Lee “kalandja” is épp ilyen.

A hetvenes évek végén az apartheid idején a két fiatalember ANC párti szórólapozásba kezdett, amit a vezetés nem kimondottan nézett jószemmel. A jutalom egy hosszú nyaralás Pretoriaban, (amolyan kellemetlen napirenddel megáldott, évtizedes nyaralást képzeljetek el), megfűszerezve brutális fegyőri noszogatással.

A két srácnak azonban – érthető okoknál fogva – nem kimondottan fűlik a foga letölteni a büntetést, pláne, hogy az ég világon semmi nem garantálja azt, hogy meg is érik a végét, azt meg aztán pláne nem, hogy ha véletlen ilyen szerencséjük lenne, akkor valóban elengednék őket.

Szerencsére nagyon gyorsan találnak cinkostársakat, becsatlakozik hozzájuk harmadikként egy rejtélyes francia, Leonard, akinek ugyan a háttértörténetét annyira nem ismerjük meg, de üde színfoltként van jelen. A legnagyobb segítséget azonban a “börtön” vén rókája, Denis Goldberg (Ian Hart) jelenti, aki nélkül a fiúknak esélye sem lenne meglépni.

A tervet összedobják, és megindul a versenyfutás az idővel… ami… minek is hazudjak? Rendkívül élvezetes egy etap. Túl persze azon, hogy az egész történet háttere elkeserítő és szégyenletes, de nézzünk őszintén magunkba: egy világháborús mozit is tudunk élvezni, ha jó, nem? Nem mi tehetünk a történtekről.

Nem hiszem, hogy nagy meglepetéssel szolgálok, ha azt mondom, hogy az egész film szíve-lelke Daniel Radcliffe.

Valahogy végig az az érzés volt bennem, hogy ha ő ezt nem vállalta volna, akkor jó eséllyel el sem készült volna a mozi, szerencsére Daniel rég kinőtte Pottert és előszeretettel vesz részt indie-alacsony költségvetésű alkotásokban (hol több, hol kevesebb sikerrel persze). Ezúttal azonban ő tényleg egy telitalálat volt: fura parókájában ellopja a show-t, s a legjobb pillanatokat szállítja, noha dicséret illeti a többieket is, mert a főszereplők közül mindenki villámgyorsan átélte a karakterét.

Sajnos azonban aki az esetleg történelmi háttér miatt feni a fogát a filmre, azt egy picit el kell keserítenem: az apróságokra nem sikerült odafigyelni. A mellékszereplők (lásd pl. fegyőrök) teljesen kétdimenziósak és klisések, a filmből pedig hiányzik a korszak miatt kötelezően elvárt mély drámai szál.

Ez nem feltétlen katasztrófa, de sokkal inkább érdemesebb egy szökésre készülni, mintsem az apartheid korszak keserű bemutatására.

Akkor mi a végső konklúzió? Hogy ez egy jó film. Nem kiváló, nem lesz klasszikus, és vannak hibái – de kitűnő szórakozás egy unalmas estére. Daniel pedig egy hatalmas forma, aki remélem, hogy sokáig kitart a hasonló projektek támogatása mellett.