Napszállta (2018) – kritika

Már a mozikban a hazai filmipar gigaprodukciója. Az Oscar-díjas Nemes Jeles újabb történelmi időszakot próbált feldolgozni. Lássuk bezsebeljünk-e még egy nagydíjat, vagy újabb 30 évet kell várnunk a külföldi elismerésért.

Volt pár erős évünk, ez tagadhatatlan. Herendi Gábor Kincsemes rekordja, a Mindenki kis-Oscarja, vagy a Saul fia, mind lökött egyet a filmes szekerünkön. A magyar filmek nézettségi indexére ez igazán ráfért, valljuk be. Aki pedig Oscar-díjjal jön haza Amerikából arra biztos, hogy figyelni fognak. Mi is így tettük. 2 teljes éven vártunk keresztül a Napszálltára, töprengve a nagy kérdésen: vajon Nemes Jeles tényleg jó rendező, vagy csak szerencsésen választott témát előző filmjével.

A költségvetésen is meglátszott az Oscar. A Nemzeti Filmalap majdnem 3 milliárd (!) forintot csoportosított a giga-kosztüm filmre. Igen tényleg ennyit. Csak viszonyításként: ebből a pénzből építhettek volna egy 100 házas falut az Alföldön, ahol az összes budapesti hajléktalannak ingyen lakhatást biztosítanak. Ez ennyi pénz.

De nézzük, hogy vajon a sok humanitárius gondolat helyett megérte-e inkább ezt az „igazán Budapestről szóló” filmet leforgatni. Spoiler-teli kritikánk következik:

Alapvetően az egész film egy „második Saul fia”, ha úgy tetszik. Talán így a legkönnyebb elképzelni. Ugyan az a steadicames életlen rohangálás, közeliek és remegő kamera megállás nélkül. Nem tudjuk, hol vagyunk, hogy mi történik. Nekünk nézőknek kell összeraknunk a nagy kirakóst, ami elég nyögvenyelősen megy.

Hogy miért nem működik a Saul recept? A válasz elég egyszerű: általános műveltség.

A Saulban pontosan tudtuk, hogy egy holokauszt filmet nézünk. A hiányzó részeket könnyen kipótoltuk az általános iskolás történelemórák anyagából, vagy bármi másból, amit a témával kapcsolatban olvastunk, hallottunk azóta. A szenvedők valószínűleg zsidók voltak, a katonák pedig valószínűleg gonosz nácik. Egy ilyen zárt világgal egyértelműen elfér egy lyukacsos forgatókönyv. Nem kellett mindent a szánkba rágni.

Egy apró részletet azonban elfelejtett Oscar-díjas rendezőnk: a holokauszt kerítésein kívül lényegesen több darabból áll ez a bizonyos puzzle.

A film kopottas nyitánya egyáltalán nem is ad sok támpontot. A XX. század első éveiben járunk, de még az első világháború előtt. „Budapest, soknemzetiségű, nyüzsgő világvárosában” – dörgöli orrunk alá a szöveg. A filmben azonban jórészt magyarul beszélnek és túl sok történelmi hátterünk nincs a korszakról, hiszen a magyar dualizmusról nem kell kötelezően filmeket nézni az elemiben.

Szóval rohangálunk és lihegünk. Főszereplőnk (Jakab Juli) holtsápadt arcáról keveset olvashatunk le, és mivel soha senki sem ad egy épkézláb választ, a véletlenszerű arcrángásai is elég véletlenszerűnek kötnek. Nem értjük hősünket, a történetet is csak foltokban. Nem nagyon látjuk át a motivációkat és úgy egyáltalán azt, hogy mit is nézünk két és fél órán keresztül. Valamiért mindenki indokolatlanul komolyan néz bele hősünk szemébe aztán teátrálisan elmegy válasz nélkül. Mindenki fuldoklik és liheg (ezzel is gondolom a feszültséget érzékeltetve), de az egész valahogy csak groteszk és leesik a vászonról. Az egész egy nagy kérdés feltevős rohanás, ahol lassan elfogadjuk, hogy nem kapunk választ.

A milliárdos költségvetés pedig hamuvá foszlik az apró mélységélességű objektíveken keresztül.

A korhű jelmezek, díszlet és az a több száz statiszta foltos maszatként suhan el főhősünk körül. Volt szerencsém statisztálni tavaly nyáron, úgyhogy pontosan tudom mennyi munka volt összerakni az egészet, de magamat is csak azért szúrtam ki mert tudtam hol keressem. Ül az ember és nem érti, hogy miért tapsoltak el ilyen kolosszális pénzeket, ha a végső vágáson nem látszik belőle semmi. Dühítő.

A Filmalap próbált menteni a helyzeten. Többször tettek javaslatokat a vágás során, hogy hogyan lehetne közönségbarát a Napszállta, de Nemes Jeles (talán az Oscar-díj bűvös mámorában) fogta a filmalapos javaslatokat és egyenes ívben hajította a kukába, úgy küldte el művét a velencei fesztiválra. Bölcs döntés.

És hogy végül miért ezt a borzalmat küldtük ki az idei Oscar-gálára is? Mert ez egy ilyen ország. Aki szerzett egy díjat, azt ki kell szolgálni. „Jó ez most nem lett olyan jó film, de mégis csak Oscar-díjas rendezőnk. Nem sérthetjük meg, mert még nem rendez többet itthon.” Igen. Ez a módi. Ezzel megtartottunk egy Nemes Jelest, de leestünk az Oscar vonatról.

A kultúra pedig újra a mélybe hull, mint másról a ruha a boldog szerelemben.

Azért megnéznék egy olyan Filmalapot, ahol nem csak romantikus vígjátékokra és szétfavorizált haveroknak osztják le a milliárdokat (lásd: Szász János és a nándorfehérvári csata). Vajon ott milyen filmek készülnének?

Nemes Jeles kapott egy hatalmas lehetőséget, hogy visszacsábítsa a magyar nézőket saját mozijukhoz, ő azonban fittyet hányva minderre, lerakott elénk egy újhullámos masszát, ami tudatosan felrúg minden jól bevált történetmesélő technikát. Állítása szerint ez is volt a cél. Az viszont borítékolható, hogy a következő filmjére fele ennyien sem fognak beülni.

Persze az a szűk budapesti réteg mindig megmarad majd (lásd: Magyar Narancs), akik isteníteni fogják, bármit is tol ki magából; a nagyközönséget most biztos, hogy elveszítette.
[fb_button]