Jumanji – Vár a dzsungel (2017) – kritika

Az 1995-ös Jumanji folytatása nem okoz csalódást azoknak, akik nem a Star Warsra akarnak beülni a moziban. Kétórányi súlytalan akciókaland, pihentető humorral. Pompás időtöltés, amíg megbocsátjuk szeretteinknek a bejgli felett egymás fejéhez vágott sértéseket.

Személy szerint nem voltam nagy rajongója az eredeti Jumanjinak, gyerekként túl erőszakos volt, állatszeretőként túl kegyetlen, halló emberként pedig Kirsten Dunst rinyálása volt túl sok.

A folytatás nem tétováz, rögtön újkori közeget teremt a társasjátéknak, bár arról már nem szól a fáma, hogy hogy alakul át a táblajáték egy éjszaka alatt videójátékká. A film készítői valószínűleg azt gyanították, hogy nem is fog senkit különösebben érdekelni, ezért aztán nem is foglalkoztak a megmagyarázásával – nem tévedtek nagyot.

A 2.0 verzió szereplői gimnazisták, a klasszikus sztereotípiáknak megfelelő összetételben: egy macsó sportoló, egy cicalány, egy kocka és egy életet és tanulást túl komolyan vevő lány. Ők négyen összekerülnek iskolai büntetésük elvégzésekor, és mit ad isten, az iskola raktárában ráakadnak a gyilkos játékra.

Miután beszippantja őket Jumanji, Dwayne Johnson vezetésével nekiindulnak, hogy végigvigyék a játékot, lehetőleg úgy, hogy ne haljanak bele a próbálkozásba.

Arra, hogy a három játékbeli élet elvesztése vajon miért jár a való életbeli halállal, arra megint nem kapunk választ.

Súlyt ez hivatott adni a kalandnak, de mivel soha nem tudjuk meg pontosan, hogy tényleg végleges-e a game over, a néző felfogására van bízva a dolog. Minimális konzolos tapasztalattal szerintem egyértelmű, hogy egy game over is járhat azzal, hogy élve kidobja magából a játékosokat, de ha ezt elvesszük a forgatókönyvtől, nem marad meg a film váza.

Hatalmas pozitívuma a Jumanjinak viszont a humora. Dwayne Johnson, Jack Black és Kevin Hart kimaxolják az új testbe kerülő szereplők helyzetkomikumait (a játékosoknak karaktert kell választaniuk, akiket megtestesítenek a játékban, ezek bőrében játsszák a Jumanjit). Kilométerekkel előre látható majdnem az összes poén, mégis hahotázott a közönség a moziban. Jack Black egy kövér kartográfus testébe zárt tinilányt játszik (egy uniszex becenév az oka a félreválasztásnak), akinek a legnagyobb problémája a dzsungelben a “telója” hiánya, és a nemcseréből adódó altesti vicceket is képes ízléstelenség nélkül előadni.

Persze a film próbálkozik különféle üzenetek közvetítésével (“egységben az erő”, “mit akarsz elérni az élettől / csak egy életed van”), de annyira jelentéktelenek, annyira kevés a tartalma az üzeneteknek és annyiszor ismétlődnek, hogy a néző kínosan feszeng – hát ilyenre is ritkán lehet számítani egy fantasy-kalandfilm nézésekor…

A végén lévő feloldás egy újabb megmagyarázatlan dolog volt, amit jó lett volna, ha nem mismásolnak el: a kamaszok egy 20 éve beszippantott és azóta a játékban tartózkodó korukbéli sráccal jönnek a játékból, azt feltételezve, hogy a játékba lépése óta eltelt 20 évet már nem kapja vissza – azaz, miközben ő nem öregedett a játékban levés miatt, a való életből 20 év eltelt.

Nem spoilerezek sokat, ha elárulom, nem így történik, az bosszantó csak a helyzet megoldásában, hogy az egyébként nagyon érdekes időutazós kérdéseket, amiket felvet a probléma, nemhogy nem próbáltak megmagyarázni, de egy egészen elképesztően ostoba válasszal le is tudták.

A Jumanji – Vár a dzsungel egy nagyon szórakoztató folytatás lett, ami kissé elnagyolt játékszabályok alapján lett megírva – mint a biliárdszalonban, ahol senki nem tudja pontosan a játék szabályait -, de azért a nagyja működik és jó. Sok értelmet nyilván nem kell tőle várni, de amivel szolgálni tud, azzal jól bánik. Mindenképp ajánlott mozi, ha menekülőre fognátok két ünnepi étkezés között.