Idő (2021) – kritika

Pedig valamilyen szinten ő a rendezői világ Nicholas Cage-e.

Egy alapvetően tehetséges figura, aki kőkeményen lerakta a névjegyét a pályája elején, olyan filmjei követték egymást, mint a Hatodik érzék, A sebezhetetlen, és a Jelek.

Kreatív, egyedi alkotások, amikről messziről sütött az író-rendező kéznyoma és amiket a szakma mellett a nézők is imádtak. Gondoljunk csak bele egy pillanatra: Shyamalan 29 éves volt, amikor a Hatodik érzéket bemutatták. Mi ez, ha nem egy sikertörténet?

Azonban innen valahogy egy lejtmenet kezdődött, aminek bizony jó mélyen volt az alja: olyan filmek érkeztek tőle, mint Az utolsó léghajlító, és a Föld után, amikor is úgy tűnt, hogy ennek a fiatalembernek a pompás karrierje végleg földbe állt.

Szerencsére nem így lett és A látogatás után (ami szerintem egy korrekt kis mozi volt) érkezett a Széttörve és az Üveg, amikkel egy picit megint felkerült Night a térképre.

Hogy aztán az Idővel most megint egy kicsit ráfagyassza a mosolyt az arcunkra, mert a 2010-es képregényen alapuló történet rengeteg lehetőséget rejtett ugyan magában, de sajnos Shyamalan nem tudott szabadulni….saját magától.

Éppúgy, ahogy filmjének hősei sem: a Cappa család négy tagja, anya-apa és a két lurkó egy meseszép nyaralóhelyre érkeznek meg, ahol a vendéglátójuk a figyelmükbe ajánl egy különleges, érintetlen partszakaszt a tengernél.

A gond csak annyi, hogy a família fizikailag képtelen elhagyni a partot, ráadásul hamar arra eszmélnek, hogy villámgyorsan öregednek (nagyjából félóránként egy évet), ami sok jóval nem kecsegtet.

Ettől a pillanattól kezdve pedig pontosan azt kapjuk a filmtől, amit vártunk, illetve hogy pontosabb legyek: amit nem is vártunk annyira.

Fura, néhol már-már groteszk dialógusokat (és ezt ezúttal nem jó értelemben írom), folyamatosan táncot lejtő kamerát, ami eleinte különlegesnek, később frusztrálónak hat, és egy metaforát, az élet nagy igazságáról, miszerint a rohanó idő nem kegyelmez, mi emberek pedig elfelejtettünk élni és élvezni a mát.

De Shyamalan nem elégszik meg ennyivel, neki kellenek a fordulatok, még akkor is, ha úgy kell beleerőltetni az amúgy sem acélos forgatókönyvbe, így hát a film utolsó 20 perce végérvényesen hazavág minden pozitívumot, amiből amúgy nincs túl sok. A színészi játék – szerintem – rém gyenge, igaz nem is volt különösebben könnyű dolguk, de nem spoilerezem el, ahogy a zárást sem, majd meglátjátok.