1917 (2019) – kritika

Végre a kezeimközé kaparinthattam az év általam legjobban várt filmjét, Sam Mendes háborús drámáját, az Oscar-gála egyik nagy esélyesét.

Sajnos ahogyan jó világháborús játékokból is egyre kevesebb készül, úgy a filmkészítők sem kényeztettek el minket az utóbbi években. Míg a nyolcvanas-kilencvenes-kétezres években nagy “divatja” volt ezeknek a moziknak, úgy mostanra már lanyhult az érdeklődés és a stúdiók némiképp kerülik a témát.

Nem csak ezért különleges Mendes filmje: ő duplán szembe ment az árra, mert az hagyján, hogy világháború, de ráadásul nem is az oly sokszor színtérnek választott második, hanem az első – mondjuk gyanítom ezzel túl nagy meglepetést nem okoztam, tekintve, hogy a film címe is elég beszédes. Igen, jól tippeltek: 1917-ben járunk.

A totális állóháború időszakában. Ebben a kétségbeejtő időszakban minden döntésnek és taktikai húzásnak óriási jelentősége volt, mai szemel ugyan nehéz elképzelni, de egy olyan kor volt ez, amikor nem lehetett csak úgy áttelefonálni a szomszédos csapatoknak: ha tönkrement a távíró, akkor bizony az üzeneteket személyesen kellett átadni. Egy-egy ilyen akció sikerességén pedig emberéletek ezrei múlhattak.

Így jár két főhősünk, Schofield (George MacKay) és Blake (Dean-Charles Chapman) is, akik rögtön a film elején megbízást kapnak: még a következő nap reggele előtt el kell érniük a jó pár kilométerre – a német frontvonal mögött – állomásozó 1600 fős egységet, hogy meghiúsítsák a támadásukat, hisz csapdába sétálnának, csak épp nem tudnak róla. Hogy még nehezebb legyen a két srác dolga, egyikük testvére is odaát vár arra, hogy a biztos halálba meneteljen, így hát a tét óriási, azonban a vállalkozásuk szinte lehetetlennek tűnik.

Háborúban azonban nincs agyalás: itt parancsok vannak, amiket végre kell hajtani. Blake és Schofield tehát nekilódul, hogy árkon, szögesdróton, és hullákon át teljesítsék a rájuk kiszabott feladatot.

Nem árulok zsákbamacskát: az 1917 zseniális lett.

Annak valahol örülök, hogy nem azt a lassú drámát kaptam, amire előzetesen számítani lehetett, ugyan ez – természetesen – nem egy akciófilm, de mindenképpen a tettek dominálnak, nem a filozofálgatásé a főszerep. Hogy pontosan mitől is volt ekkora hatással rám a film, azon legalább 20 percig agyaltam: a két kiskatona nekilódul a harcmezőnek, én pedig azon kaptam magam, hogy ökölbe szorított kézzel drukkolok, holott a történések ezt azért a film elején még nem indokolták volna. Hogy miért?

Mert Mendes egy zseni.

Ilyen fényképezést ugyanis szökőévente egyszer sem láthatunk, a kamera valós időben követi a párost és vagy 20 percnek el kellett telnie, mire az agyam felfogta azt, amit a szemem lát. Nevezetesen azt, hogy

az 1917-ben gyakorlatilag nincs vágás.

Na persze ez így nem igaz, az elcsepegtetett infók alapján nagyjából 20 vágás van a két óra alatt, de ebből csak egyetlen egy az ami – direkt – szembetűnő, egyébként nagyon kell keresnünk, hogy hol lett elcsalva a két jelenet. Ez túlzás nélkül példátlan, zseniális mestermunka, ami olyan egyedi, feszültséggel teli hangulatot ad az amúgy is drámai történéseknek, hogy a nézőt teljesen a hatása alá vonja. S persze mondhatnám, hogy ennél lehetett volna komplexebb a sztori, de nem, arra semmi szükség nem lett volna. Ez így volt hibátlan. Mert így van idő elgondolkodni a háború értelmetlenségén, azon, hogy miken kellett keresztülmennie a katonáknak, hogy milyen apróságokon múltak életek, és hogy mennyire nem ér semmit a “dicsőség”, harcoljunk bármelyik oldalon is.

Mendes filmje egy gyönyörű különlegesség, és mindezt úgy teljesíti, hogy egy pillanatra sem művészfilmes: egy valódi kakukktojás a sok tucattermék között, ami az utóbbi években uralja a filmipart. Ebben persze van némi szerepe a patinás színészgárdának (jó pár cameo emeli a film nívóját, Colin Firth, Mark Strong, Benedict Cumberbatch) és nagy szerepe van Thomas Newman zenéinek, de a kulcs valójában Mendes és az ő technikai bravúrjai, az ominózus traileres jelenetet sokáig nem feledem el, az egyszer biztos.

Szóval egy szó, mint száz: az 1917 nem csupán az év legjobban várt filmje nálam, de az egyik legjobbja is egyben. Kicsit visszaadta a hitemet, mert igenis készülhetnek még korszakalkotó háborús filmek, csak valódi szakemberek kérdése az egész.

Hogy végül a 10 jelölésből hányat vált majd szoborra? Nemsokára elválik. Nem lepődnék meg, ha vinné a legjobb filmet – teljesen megérdemelten, de ha Roger Deakins nem kapja meg az operatőri munkáért a díjat, akkor nincs igazság a világban.
[fb_button]