Ha meghallom a Trier nevet, akkor egyből összefut a nyál a számban. Nem csoda, hisz Lars von Trier olyan zseniális alkotásokkal tette magát felejthetetlenné, mint az Antikrisztus, vagy épp a Melankólia.
A Thelma ugyan Joachim Trier keze munkáját dicséri, de nem véletlen a fent említett zseni. Egyfelől az atmoszféra kísértetiesen emlékeztet az első mondatban emlegetett alkotásokéra, másfelől pedig az egyezés nem a véletlen műve, a két rendezőt a névrokonságnál szorosabb kötelék fűzi össze.
Sajnos a Thelma nem tudott felnőni a legnagyobbakhoz, de összességében egy igen emlékezetes filmet kaptam, amit csupán pár hiba tesz némileg bosszantóvá. No de lássuk is miről van szó.
Főszereplőnk Thelma (Eili Harboe) egy fiatal főiskolás hölgy, aki biológia tanulmányait folytatja. Zárkózott, introvertált személyiség, aminek az oka elsősorban szigorú, vallásos neveltetésében keresendő.
Az élete azonban gyökeres fordulatot kap, amikor egy rosszullét során megismerkedik Anjával (Kaya Wilkins).
A két lány viharos gyorsasággal jó barátságba kerül egymással, majd kapcsolatuk tovább mélyül – ez azonban nem csupán szokatlan élethelyzet Thelma számára, de egyszerre viaskodik benne a keresztény tanítások szigora, valamint varázslatos képessége, melynek irányításához ő nem rendelkezik, nem rendelkezhet elég letisztult belső világgal.
Hogy végül sikerül-e helyretennie magában az apró mozaikkockákat és a bűntudatot legyűrve képes lesz arra, hogy megtalálja az önnön és a környezetében élők boldogságát? Egy azon számtalan kérdés közül, amelyre nem biztos, hogy a film végül választ ad majd.
A szőrszálhasogatást pedig most félreteszem, mert én tényleg szerettem Trier munkáját, de ezt akkor is fel kell rónom: amilyen bátran bekezd a film és ahogy épül a dinamikája, úgy enged ki a végére és hagyja a nézőre a túlságosan fontos kérdések megválaszolását.
Hisz ez egy különleges téma és egy meglehetősen nehéz film. Azzal semmi baj nincs, ha elgondolkodtat – de ha kétségek között hagy és fő szálakat nem varr el, az bizony sokat ront az élvezeti faktoron. Itt pedig pontosan ezzel állunk szemben.
A mérleg másik serpenyőjében viszont ott van a már fent említett zseniális atmoszféra (és ezzel együtt a kitűnő téma – vagy hogy másképp fogalmazzak, a film magja). Ez az atmoszféra több összetevőből áll, és minden apró részlete hibátlan.
A fényképezés, a casting, az ahogy a nézőt az információk folyamatos csepegtetése (az elfojtott emlékek és az elnyomott érzelmek felszínre törése) a székbe tapasztja mind-mind olyan elem, amiért csak dicsérni tudom Trier-t.
Összességében tehát csak azt tudom mondani, amit egy Melankólia esetében is írnék: ha valami különlegesre vágysz, ha valami olyat néznél, amit nem láthatsz mindennap, amikor benyomod a tévét, vagy elmész moziba, akkor bátran válaszd a Thelma-t.
De készülj arra, hogy ez nem egy egyszerű mozi. Itt nem a felhőtlen szórakozás-szórakoztatás az elsődleges és legfőbb cél, sőt, még csak az sem, hogy mindenre választ kapj. De vannak dolgok, amikre nincsenek válaszok, könnyen lehet, hogy Trier most pont egy ilyet akart létrehozni.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!