A második világháború utáni közvetlen időszakra nem sok mű fókuszál. Pedig amint az a The Aftermath-ből is jól látszik: érdemes lenne. Villámkritikánk.
A posztháború egy igen érdekes szelete kerül ezúttal górcső alá. A második világégés után, a megszállt Németországban egy brit ezredes Lewis Morgan (Jason Clarke) és a felesége, Rachel (Keira Knightley) egy Hamburg melletti házba költöznek, hogy a lepusztult városban helyreállítsák a rendet, amennyire lehet őrizzék a békét és leszámoljanak a megmaradt náci szimpatizánsokkal.
Nem meglepő módon a felszabadítók és az őslakosok közötti viszony meglehetősen feszült és kihegyezett. Az ezredes azonban lelkiismeretes ember, így bár a háborús körülmények indokolnák, képtelen kitenni a házból a tulajt, Stephan Lubert építészt (Alexander Skarsgárd), valamint lányát, Freda-t (Flora Thiemann). Ez az elsőre teljességgel emberi reakció azonban nem kevés bonyodalmat okoz a továbbiakban.
A film relative lassan indít, ami bizonyára sokakat zavar majd, de az én véleményem az, hogy az Aftermath-nek jól áll, hogy nem kapkod sehova.
Annak azonban sziklaszilárd oka van, hogy végül csak 6.5 pontra lőttem be az értékelését.
A film ugyanis kettő – első hallásra aránylag közel álló – műfajt vegyít, és leginkább ebbe törik bele a bicskája.
A film első fele, sőt valamivel még annál is több, egy történelmi dráma. Én, aki imádja ezt a műfajt, örömmel vettem, hogy egy ilyen erős kezdéssel vágunk a közepébe, de sajnos az Aftermath-re is igaz az, ami talán mindenre: a történelmet a győztesek írják. Ennélfogva tökéletes történelmi hűsége feleslegesen várunk, de még így se lesz túlságosan sok okunk a panaszra.
Azonban a mozi második felétől átvált egy romantikus drámára – ami amúgy szintén rendben van. Hogy akkor mi ezzel a gond? Nos legfőképpen az, hogy akik egy történelmi filmre vágynak, azok a legkevésbé sem fogják értékelni a második felét, akik pedig egy jófajta romantikus kalandra neveznének be, azoknak az első szakasz túlságosan lassú és száraz lesz.
Szóval ilyen szempontból fura egy hibrid az Aftermath. Nem úgy ötvözi a romantikát és a drámát, hogy ebből is, abból is kapunk, netán a helyszín és a korrajz ad egy hátteret, hanem jó élesen elválasztja e kettőt, meglehetősen szokatlan módon.
Nagyon sokat dob azonban az összképen a színészek játéka.
Ezt nem csak azért mondom, hogy valamivel meghozzam a kedveteket, tényleg mindenki nagyon odatette magát, Keira alakítását azonban így is ki kell emelnem. Minden pillanatában zseniális közeli, igazi élmény látni őt, már-már az is mondhatnám, hogy ezt ki sem néztem belőle.
Hogy akkor mi a konklúziója e röpke villámkritikának? Nos az, hogy akiket vonz a világháborús téma, és nem zavarják az éles műfajváltások, azok bizony jól fognak járni az Aftermath-tel. Néhol lassú, néhol nyomasztó, de a maga módján emlékezetes alkotás.
Azt pedig nagyon remélem, hogy láthatok még Keira-tól hasonlóan felejthetetlen alakításokat.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!