Régis Roinsard csavaros mozija akár az év meglepetése is lehetett volna. Ehhez azonban szem előtt kellett volna tartani a rendezőnek egy ősrégi alapigazságot: néha a kevesebb bizony….több.
Ennélfogva rendkívül szomorúan írom most ezt az élménybeszámolót. Azt ugye nem nagyon kell részleteznem, hogy manapság igencsak szűkében vagyunk a néznivalónak. Sorozatok még csak-csak csordogálnak, de a filmek tekintetében nagyon behúzták a gyeplőt a stúdiók – valahol persze érthető módon -.
Emiatt aztán én megbecsülök minden egyes új filmet, ami befut, pláne, ha netalántán valami izgalmas alapsztorival rendelkezik. A Teljes titoktartás pedig pontosan ilyen.
Történetünk főhőse Dedalus. A név nem véletlen hangzik furcsán, alanyunk nem egy ember, hanem egy könyv, méghozzá a világ legsikeresebb bestsellerének befejező darabja. Mint ilyen, a könyv nem csak egy mű, hanem hatalmas üzlet is: nem véletlen hát, hogy a kiadót vezető Eric Angström (Lambert Wilson) a lehető legnagyobb óvintézkedések közepette intézi a mű fordítását.
A világ minden tájáról összehív kilenc fordítót, akik egy szuperbunkerben, elzártan a külvilágtól kezdenek neki a munkának.
Minden rendben is megy – egy darabig. Aztán beüt a baj: kiszivárog a mű (vagy annak egy része?). A titokzatos tolvaj pedig jól megzsarolja a kiadót: vagy fizet egy rakás pénzt, vagy nem csak az első tíz oldalt teszi ki nyilvánosan, hanem a könyv többi részét is.
Az addig tökéletesen működő fordító gépezetbe pedig ezzel együtt megjelennek az első homokszemek: a fordítók közt eddig a pillanatig fennálló kellemes légkör egyre inkább elillan, és a barátkozás helyét átveszi a paranoia, a gyanusítgatás és a feszültség. Ki lehet a szivárogtató? És vajon milyen cél motiválja?
Ahogy a cikk elején is mondtam: az alaptörténet rendkívül ígéretes, különleges, kis túlzással egyedinek is nevezhető.
A karakterek is teljesen rendben vannak. Bár túl sokat egyikről sem tudunk meg (a 100 perces játékidőbe azért nem fér bele, hogy ennyi szereplőt teljesen felépítsenek), de pont elég ahhoz, hogy kötődjünk egy-egy emberhez.
A film tempója feszes, pattogós, nem ül le egyetlen pillanatra sem, sőt, talán túlságosan is igazak ezek a jelzők. És úgy hiszem, hogy Roinsard itt követett el egy végzetes hibát.
Nevezetesen azt, hogy mindenből túl sokat akart. Nem volt elég az amúgy elmés alap és a jól átgondolt fordulatok, több kellett. Mindig több.
És amikor egy alapvetően sem egyszerű sztorit a megalománia oltárán elkezdik csűrni, csavarni és mindig rátenni egy lapáttal, akkor jönnek a következetlenségek, a megmagyarázatlan indíttatások és karaktercselekedetek. Ettől pedig az addig biztos alapokon nyugvó keret elkezd inogni és szép lassan szétesik.
Mi nézők meg csak kapkodjuk ide-oda a fejünket, de ez csak egy ideig működik: az ingerküszöböt nem így kell átugrani. Mert a sokadik fordulat után a mi tekintetünk már nem követi az eseményeket…. tudjátok mire gondolok, igaz?
Arra, hogy a kevesebb itt bőven több lett volna.
Ezzel együtt félre ne értsetek: a Teljes titoktartás egy simán nézhető film, de túlzásaival sajnos a középszerűségbe – és a felejthetőségbe – süllyed. Nagy kár érte, mert ennyire elmés alapötlettel nem mindennap találkozni.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!