Avagy Catfish egy kicsit másképp és nagyon szerethető formában, egy zseniális színésznővel.
Az online tér, az internet elterjedése számtalan előnnyel és hátránnyal jár, de az emberiség kapott valamit, ami elvitathatatlan: egy óriási szabadságot, ami nézőponttól függően tekinthető ugyan valódinak, illetve kamunak is, de én azt mondom, hogy az igazság e tekintetben is ott van, ahol a legtöbbször: valahol félúton.
Mert iszonyatos mennyiségű tudás vált elérhetővé egy kattintásra, soha nem látott módon tarthatjuk a kapcsolatot ismerőseinkkel, sőt, idegenekkel barátkozhatunk, függetlenül a különböző időzónáktól és nyelvektől, vallástól és… hát gyakorlatilag mindentől.
Ennek persze megvannak a veszélyei: az interneten bárkik lehetünk, no nem Ready Player One módon (sajnos), de azért majdnem. Azt talán ecsetelnem sem kell, hogy ez mekkora veszélyeket rejt magában, és nem csak akkor, amikor a nigériai herceg akarja ránk hagyni apja örökségét, de akkor is, amikor teljesen hétköznapi módon ismerkedünk. Talán sokatoknak ismerősen cseng a Catfish című műsor, (nálunk Kamureg néven fut) amelyben az MTV stábja próbálja leleplezni a hamis/lopott identitással ismerkedőket.
A Szerelemre kattintva egy hasonló történetet mesél el, szerencsére sokkal, de sokkal szerethetőbben, mint a fent említett sorozat.
Főhősnőnk Claire (Juliette Binoche), az ötvenes éveiben járó irodalom prof, akinek a története teljességgel hétköznapi. Túl van egy váláson, a férje egy fiatalabbért hagyta ott, majd miután megpróbálta újrakezdeni, beleszaladt egy szerelmi csalódásba. A hullámok aztán összecsapnak a feje fölött, így marad a bánat és az ex utáni stalkerkedés, amikor is a világhálón rátalál a jóképű és fiatal Alex-re (Francois Civil).
Hogy kettejük között elkezdődjön valami, Claire kitalál magának egy sokkal fiatalabb alteregót, a húszas évei elején járó Clara-t. Ami azonban eleinte csak egy ártatlan kalandnak indul, egyre komolyabbá válik, Claire pedig őrlődik a lelkiismerete és a vonzódása között.
Ezt a filmet egyértelműen Juliette Binoche köré írták és Safy Nebbou ezt nagyon jól tette. A művésznőből (legalábbis szerintem) mindig is áradt egy utánozhatatlan nemesség, finomság és báj, és ez a korral mit sem változott. Noha Claire és Alex chatelései talán egy kissé kevésbé érik el a nézői ingerküszöböt, a film másik felét adó pszichológusi beszélgetések kamatostól kárptolnak minket, mind alakítások, mind tartalom terén. Nem szeretnék spoilerezni, így a történet alakulásába nem mennék bele, legyen erről elég annyi, hogy kellően okos a forgatókönyv és remek lezárást sikerült kanyarítani a történet végére.
Azonban a fő erőssége maga a téma és annak vonzatai.
Mi az ami belefér a játékba, és mi az, ami már etikátlan. Egyáltalán valóban etikátlan ez? Vagy tán nem is lenne szükség arra, hogy valaki másnak adjuk ki magunkat? Netán végül mi magunk is elhisszük, hogy az a személy vagyunk, akinek oly hosszú ideig kiadjuk magunkat?
Komoly témákat boncolgat a film és teszi azt kellő – de nem túlzó – komolysággal. Nebbou ügyesen vegyíti a szerethető humort a dráma közé ezzel folyamatosan feloldva a nézőt.
A végére pedig mindenki levonhatja a maga tanulságát és azt hiszem, hogy nagy dicséret illeti a készítőket azért, mert egy ilyen érzékeny témát ilyen… tényleg nem találok jobb szót: szerethetően sikerült filmre vinni.
Juliette Binoche pedig még mindig – és örökké – zseniális, öröm látni minden pillanatban, remélem, hogy még rengeteg hasonló alakítással örvendeztet meg minket, nézőket.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!