Sodródás (2018) – kritika

Az óceán gyönyörű. Ijesztően hatalmas, kíméletlen, de semmiképp sem kegyetlen.

Ezt a nyolcvanas években (egész pontosan 1983-ban) egy akkor még csak 24 éves lány, Tami Oldham a saját bőrén tapasztalta meg. Történt ugyanis, hogy a kalandvágyó, utazgató ifjú hölgy megismerkedett egy volt haditengerésszel, Richard-dal, aki akkorra már meglehetősen nagy tapasztalattal rendelkezett a vitorlázás területén.

Ahogy az lenni szokott, egymásba szerettek, és eltervezték, hogy együtt, ketten bejárják a világot. Egy remek ajánlat azonban közbeszólt: mielőtt életük nagy kalandjára indultak volna, kaptak egy megbízást. Egy vitorlást kellett hazavinni bő 6 ezer kilométernyire, szép summa reményében. A két fiatal – tekintve, hogy a fizetségből egy évig járhatták utána a világot – nekiindult az útnak, amelyet azonban az addigra rendesen felerősödött Raymond hurrikán keresztezett.

A hatalmas viharban hajótörést szenvednek, Richard nagyon súlyosan, Tami pedig “csak” súlyosan megsérül, hogy aztán a semmi közepén, árbóc nélkül, több ezer kilométerre a szárazföldtől valahogy túléljenek és elevickéljenek a legközelebbi partig.

Baltasar Kormákur már nem egyszer bizonyította, hogy rendkívüli módon ért a feszültségkeltéshez és az izgalmas drámákhoz, sőt, az Everest kapcsán arra is fény derült, hogy ha a téma az ember és a természet harca, abba sem törik bele a bicskája.

A Sodródás ennek ellenére túlságosan is lagymatag alkotás lett, hiányzik belőle minden olyan átütő erő, ami az Everestet olyan jó mozivá tette.

Ez a legkevésbé sem Shailene Woodley (Tami) hibája, az ő alakítása teljesen rendben van, sőt. Az, hogy a film nagyjából fele-fele arányban egy romantikus lányregény és túlélődráma, na az valahogy nem állt össze egy egésszé. A hajótörést követően az elemekkel és a túlélésért vívott harcot rendre megszakítja a múltba révedés, a pár megismerkedése, szerelmük lángra lobbanása és a vihart megelőző időszak elmesélése.

Bár mondhatnám, hogy egy szívbemarkoló, giccstől mentes része ez a Sodródásnak, de sajnos nem tehetem. Az a tipikus, naplementékbe révedős, sziklafalról ugrálós lovestory ez, amitől rózsaszín vattacukor golyócskákat böffentünk fel, ráadásul a hajótöréses szál is inkább dráma (és túl nagy részben elmélkedés), mintsem valódi túlélésre menő küzdelem.

A film nagy csavarja (ami csak annak lesz csavar, aki nem olvas utána a történteknek, úgyhogy ne tegyétek) előttem rejtve maradt (noha bizonyos források szerint hamar lehull a lepel róla, de akkor én ezen átsiklottam), de még így is messzire elkerült a katarzis és a valódi izgalom.

Tulajdonképpen pár perceket leszámítva simán érzelemmentesen néztem végig, ami nagyon nagy baj – és higgyétek el, ez nem azért történt, mert nem tudnak meghatni a hasonló történetek.

Ezt leszámítva a főszereplő páros szimpatikus, a képek helyenként gyönyörűek, a játékidő kellemes (bár másfél óránál többnek tűnik), viszont ebben ennél jóval több volt.

Vagy egy vérbeli túlélőmozi, vagy egy szívbemarkoló szerelmes dráma – de nem e kettő egyvelege. Ez így annyira most nem működött.