Lehet-e bármi újat mutatni a jó öreg farkasember sztoriban? Spoiler: naná, hogy lehet!
Főleg akkor, ha az alkotót Jim Cummings-nak hívják.
Talán sokatok számára ismeretlen az ő neve, pedig a 2018-as Thunder Roaddal nagyot alkotott (apropó: ha eddig valamiért kimaradt volna, akkor egy unalmas estéden mindenképpen pótold, nem fogod megbánni).
Akárcsak ott, a Snow Hollow farkasában is nagyon okosan saját magára osztotta a főszerepet Jim. Ugyanis ismételten nem csupána forgatókönyvért, de a rendezésért is ő felel. Tudta ő nagyon jól, hogy senki sem játszhatja el jobban John Marshall (nem, nem a Torrente féle) karakterét, mint az, aki megalkotta. Saját maga.
Mert a Snow Hollow farkasa ugyan horror, de nem egészen olyan, mint amit a szinopszis alapján sokan várnának.
A helyszín egy igazi Fargo-s kisváros, egy hegyvidéki paradicsom, amit gyilkosságok ráznak meg. Az áldozatok nők, ráadásul minden gaztett teliholdkor történik. Hogy a legendáknak van-e valós alapja, vagy a tettes csak játszik az érzékekkel, azt a helyi sheriffnek, John Marshallnak (Jim Cummings) kell kiderítenie.
Igen ám, de a gyilkosságok mellett van Johnnak épp elég baja. Alkoholista, az exfelesége gyűlöli (és ezt ő szívből viszonozza), a tini lánya szóba se áll vele… szóval Johnnak már csak egy csepp hiányzik abból a bizonyos pohárból, hogy végleg elszálljon az agya.
Ennélfogva az igazi démon akivel meg kell küzdenie, az ott lapul benne – nos egy ilyen horrorra számítsatok, rengeteg fekete humorral, drámával, és olyan atmoszférával, amihez foghatót ritkán teremtenek hasonló, kis költségvetésű filmekben.
Ugyanakkor ez a fura (de általam nagyon is szerethető) egyveleg sokaknak nem lesz az ínyére. Mert itt tényleg nem a látványos hentelésen van a hangsúly, a “poénok” pedig tényleg elég feketék. Itt nincs igazi fekete és fehér: itt mindenki épp olyan, mint amilyen a való élet.
Mert a való életben ha egy férfi körül minden összedőlni látszik és úgy érzi, hogy minden irányítás kicsúszik a kezéből, akkor azt bizony nagyon, de nagyon nehéz kezelnie.
Jim azonban jól vette az akadályt. A Thunder Roadban felvázolt alapot tovább csiszolta és megfűszerezte egy csipet misztikummal, meghagyva azt a drámát, amihez ő nagyon ért (íróként is, és színészként is). A szűk 80 perces játékidő pedig bőven elég feszes ahhoz, hogy befizessünk erre a hullámvasútra, ami ugyan távol áll a legtöbb, megszokott filmtől, de épp az egyedisége miatt maradhat emlékezetes.
Nekem idegesítő volt a főszereplő nyávogó, hisztis szinkronhangja és el is vitte az egész filmet.