Az ezredforduló környéke igazi Kánaán volt a felnőtt hangvételű tinivígjátékok kedvelőinek: a hullám 1999-ben kapott igazán nagy lendületet, az Amerikai Pite berobbanásával, ami akkora siker volt, hogy nem csak jó pár folytatást kapott, de inspirálta is jó néhány hasonszőrű mozi elkészültét.
Persze ezekre a filmekre szükség van, egyrészt néha mindenkinek jólesik csak hátradőlni, kikapcsolni az agytekervényeket és bután szórakozni másfél órát, másrészt -legyen bármilyen elrugaszkodott is a történet-, egy picit mindig visszahozzák ezek a mozik a fiatalkorunkat. A fő probléma az, hogy nagyon nehéz újat mutatni. Vagy az ezerszer látott klisékből próbálnak meg építkezni, vagy átbillen a mérleg nyelve az alpáriságba és meglehetősen ritka az, amikor valami -némileg- eredeti koncepcióval találkozunk.
Persze erre is van példa: kellemes meglepetés volt az Euró-túra (mi scusi), vagy épp a Fákjú tanár úr, csak hogy elrugaszkodjak az amerikai vonaltól, azonban ha a félresikerült alkotásokat kellene felsorolni, akkor némileg hosszabb lenne a lista. A Renesse egy köztes állapotban tetszeleg: egy holland vígjátékról beszélünk, ami ugyan eredetiségével nem fog elkápráztatni, ráadásul elég elborult is, viszont a humor helyenként mégis működik.
Főhősünk Bas, akit nagyapja a halálos ágyán megesket, hogy hamvait Renesse partján lövik majd fel tűzijátékkal, s ha már ott van az unoka, akkor próbálja meg végre élvezni az életet, no meg a csajokat. A hormonoktól fűtött fiúnak több se kell, fogja a válogatott társaságát (Thijs-t, az unokatestvérét, no meg két spanját, Luca-t és Daniel-t), hogy beteljesítsék az öreg végakaratát és egyúttal elverjék az örökséget egy felejthetetlen nyaralás keretében.
Innentől pedig minden a megszokott mederben zajlik tovább, egy rakás szerencsétlenkedés, kínos szituáció és jól ismert klisé váltja egymást, különösebb újdonságokra tehát ne nagyon számítsunk, mert ilyennel nem fog elkápráztatni minket a négy fiatal kalandja.
A legnagyobb baj talán az, hogy egy pillanatig sem tudjuk megkedvelni a srácokat: emlékezzünk csak vissza a fent említett Amerikai pitére, ahol sokkal több központi karakter volt, mégis mindegyik annyira egyedi volt, hogy villámgyorsan a néző szívéhez tudtak nőni. Erről itt szó sincs, a főszereplők -akárcsak mindenki más- teljesen egydimenziósak, csak egy valami érdekli őket, hogy végre becsajozzanak, kész, pont. Ennyi a film, egy apró árnyalással, vagy humorforrással sem több. Ezt pedig már láttuk ezer meg egyszer.
És bár érezhetően nem amerikai, ez nem sokat segít. Néhol tényleg működik a humor, de ez nem elég az üdvösséghez, s nem csak azért, mert ezt már ezerszer láttuk, hanem azért, mert abból az ezerből kilencszáz jobb volt, mint ez. Ha már mindent láttál és ki vagy éhezve, akkor talán elszórakozhatsz rajta, de hidd el, jobban jársz ha előveszed Jimbo kalandját még egyszer és belekóstolsz az Amerikai pitébe.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!