Ragadozó városok (2018) – kritika

Van az úgy, hogy az ember kimarad valamilyen buliból, aztán a végén beesve az ajtón döbben rá, hogy hova is került. Én így jártam a Ragadozó városokkal, amiről semmi mást nem tudtam, csak annyit, hogy Peter Jackson is belepiszkált a forgatókönyvbe, meg hogy valami steampunkos cuccról van szó.

Ez a párosítás pedig egyáltalán nem hangzik rosszul, valljuk be őszintén. Aztán beültem a filmre, elkezdtek pörögni a képkockák, én pedig tátott szájjal vészeltem át az első negyed órát, a nyitójelenet akcióadagját.

Nos az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szájtátásom legkevésbé sem a döbbenetes élvezet okán állandósult, sokkal inkább azért, mert már az első percekben befészkelte magát egyfajta “hámiezteee” gondolat az agyamba, amitől a későbbiekben sem nagyon tudtam szabadulni.

Az alapsztori… nos érdekes.

Valamikor régen, volt a hatvan perces háború, aminek következtében jól legyalulták a Földet. Az ember azonban olyan mint a csótány, bár mindent megtesz a pusztulásért, valahogy mindig fennmarad. A “szép” új világban pedig mozgó városok segítségével teszi ezt, keréken guruló bányászfaluk és monumentális metropoliszok formájában.

Kezdő képsoraink azonban rögtön világossá teszik számunkra, hogy ettől még nem tanultak meg békében élni – az első negyedórában ugyanis azt nézhetjük végig, ahogy a hatalmas London kerget egy kis bányavárost, hogy végül jól bekebelezze. Hiába, a nyersanyag mindenek felett.

Nagy kár, hogy ami ezután következik, az a sablonosságon már a legkevésbé sem tud áttörni.

Kapunk egy gonosz tervet szövögető, vezető pozícióban lévő régészt, Thaddeus Valentine-t (Hugo Weaving), aki egy hatalmas fegyver építésén ügyködik titokban évek óta, mellé beesik főszereplő párosunk, a bosszútól fűtött árva leány és a naiv béna srác, akivel eleinte persze nem jönnek ki, majd jajdehogynem. Ennyi, ez a fő mozgatórugó, nagyjából semmi olyat nem kapunk, amit ne láttunk volna tízezerszer már.

És itt kellene jönni annak, hogy de ez nem is olyan lényeges, hisz a Ragadozó városok esetében a világ az, aminek magával kell ragadnia, a látvány az, ami odaszögez minket a képernyő elé, nem a történet.

Biztos sokan lesztek, akik így gondolják majd. Egy pillanatig sem vitatom, hogy grandiózus az egész, nem spóroltak a látvánnyal, akcióból kijut bőven, földön, levegőben egyaránt, CGI CGI-t követ két órán keresztül.

Viszont kövezzetek meg, nekem itt a technikai megvalósítás a gyenge közepest is alig éri el. Nem dobálóznék olyan nagy szavakkal, hogy ronda, de amúgy ronda. Ez már csak azért is döbbenetes, mert ha a büdzsét, meg Jackson-t nézem, töredék ennyi lóvéból nagyobbat alkottak tíz évvel ezelőtt is már.

Innentől kezdve viszont időszakosan kínszenvedéssel ért fel a film, tekintve hogy a látványt is unottan néztem, mással pedig meg sem próbál operálni a Ragadozó városok, alig vártam, hogy vége legyen és túl legyek rajta. Biztos velem van a baj, de nekem ez nagyon nem jött át. Szívem szerint azt mondanám, hogy ezt a gyerekek tuti, hogy sokkal jobban élveznék nálam, de sajnos túl véres (legalábbis bizonyos részei) ahhoz, hogy egy gyerkőcnek fogyasztható legyen. Ha nem így lenne, nekik bátran ajánlanám.

Pozitívum a dologban, hogy legalább a színészekre nincs okom panaszkodni.

Weaving kisujjból kirázza a gonosz karaktert, de a párosunk is jól működik, igaz Robert Sheehan már a Misfitsben is nagy kedvencem volt, így tőle ezt el is vártam.

És azt hiszem nagyjából ennyi. Nagyon ekézni nem szeretném a filmet, mert lehet, hogy nálad betalál majd a látvány, magával ragad a világ – számomra sajnos ez minden szempontból túl kevés volt. Azért ha nagyon unatkozol és (ostobácska) látványfilmre vágysz, tégy vele egy próbát. Ki tudja.
[fb_button]