Amikor beülünk egy új Predator-filmre, pontosan tudjuk, mire számítunk: emberek, akik túl sokat beszélnek, aztán túl gyorsan halnak meg, vér, sár, izzadság, és a végén valaki, aki szembenéz az univerzum összes fogorvosának rémálmával.
De Dan Trachtenberg most mást csinált. A Predator: Halálbolygó (eredetiben Predator: Badlands) nem az emberi túlélésről szól, hanem a ragadozó lelkéről. Már ha egy ilyen szó egyáltalán illik rá. És furcsa módon: működik.
Predator: Halálbolygó
A film egy fiatal Yautja, Dek történetét meséli el, aki klánja előtt akar bizonyítani, ezért egy pokoli bolygón próbálja megszerezni első trófeáját. Csakhogy ez a világ nem a megszokott dzsungel: itt minden mozog, morog, harap, és láthatóan mindenkinek rossz napja van. Dek közben találkozik egy sérült androiddal, Thia-val, aki félig roncs, félig filozófus, és valami különös módon emberibb, mint bármelyik ember a korábbi részekből. A film kettejük furcsa szövetségére épít – vadász és gép, akik ugyanazt keresik: a bizonyítékot, hogy van értelmük létezni.
Ez már önmagában elég szokatlan egy Predator-filmtől, de Trachtenberg nem áll meg itt. Ez a rész ugyanis szakít azzal a klisével, hogy az ember a zsákmány. Most mi vagyunk a nézők a vadász mögött – látjuk, mit jelent a becsület, a hierarchia, és hogy mennyire lehet sérülékeny egy olyan lény, akit a filmvilág harminc éve legyőzhetetlenként ismer. A Halálbolygó merőben más ritmusban lélegzik: kevesebb a torkonharapás, több a csönd, több a fény-árnyék játék, és több a kérdés, mint amire választ adna.
Látványban viszont semmi hiányérzet. A bolygó maga a dögös sci-fi pokol: porviharban úszó romok, rozsdás fémerdők, idegen állatok, amik úgy néznek ki, mintha a Dűne féregjeit egy Alien-laborban keresztezték volna. A kamera végig feszes, a fények hidegek és kegyetlenek – nincs hova bújni, nincs mihez nyúlni, csak a vadászat marad. És igen, a filmben ott van az elmaradhatatlan, vérrel tocsogó trófeázás is, amit a rajongók elvárnak, csak most valahogy kevésbé díszlet, inkább kísérlet: mit jelent a dicsőség, ha senki sem látja?
Elle Fanning pedig telitalálat Thia szerepében. Törött test, de vasakarat – a nő, aki a legemberibb mondatokat egy processzorból mondja ki. Dimitrius Schuster-Koloamatangi, mint Dek, szinte hangtalanul hozza a kívülállót: egy ragadozó, aki először érez félelmet. Kettejük közös jelenetei néha már-már szürreálisak, mintha egy Shakespeare-drámát néznénk Predator-maszkban – és valahogy ez az egész bár groteszk, mégis működik.
A filmnek persze megvannak a maga gyengeségei is. A sztori bizonyos pontokon ismerős – a száműzött hős, a próba, a visszatérés –, és néha túlságosan is ráérős a tempó. Az akciók közé ékelt „tanuljunk a ragadozóról” jelenetek néhol túl filozofikusak, mintha a rendező félne, hogy túl „mainstream” lesz a film, ha túl sokan élvezik. De amikor elszabadul az erő, akkor megmutatja, hogy miért szeretjük ezt a szériát: izom, vér, és az a szinte vallásos érzés, amikor a vadászat tényleg rítussá válik.
A Predator: Halálbolygó nem a rajongók kedvenc folytatása lesz – de talán az első, ami tényleg új irányt mer keresni. Nem akar tetszeni, nem akar nosztalgiát árulni. Inkább azt mondja: ha ismerni akarod a vadászt, menj vele, és nézd meg, mitől fél ő maga. És ez az a pont, ahol a film hirtelen többet mond, mint amennyit ígér.
Ha az eddigi Predator-filmek a túlélés filmjei voltak, ez inkább a megértésé. Merész, sötét, kísérletező – nem mindig tökéletes, de bőven van benne lélek.
És ki gondolta volna, hogy egyszer ezt egy Predator-filmre fogjuk mondani?
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!