Pluribus (2025-) – pilotkritika

Van az a fajta sorozat, ami nem robban be az első percekben, hanem szépen lassan, alig észrevehetően kúszik a bőröd alá. A Pluribus pontosan ilyen.

Vince Gilligan, a Breaking Bad és a Better Call Saul alkotója ezúttal messzire sodródott a bűn világától, és valami egészen másba vágott bele: egy csendes, baljós, filozofikus sci-fibe, ami nem robban, hanem szivárog. Egy olyan történetbe, ahol az emberiség végül nem egy vírus, nem háború, hanem a saját boldogsága miatt omlik össze.

Pluribus – egy ígéretes kezdet

A főszerepben Rhea Seehorn (akit persze a Better Call Saul Kim Wexlerjeként imádtunk) játssza Carol Sturkát, egy íróból lett háztartásbelit, aki gyanús dolgokat kezd észrevenni maga körül. Az emberek egyre nyugodtabbak. Túlságosan is. Mosolyognak, segítőkészek, nincsenek konfliktusok – és épp ez teszi az egészet dermesztővé. A háttérben valami különös rádiójel, a Joining indítja el a folyamatot, ami összekapcsolja az emberi tudatokat, és egyfajta kollektív békét hoz. Csakhogy akik nem „csatlakoznak”, azok kirekesztődnek ebből az új világból. Carol azok közé tartozik, akik immunisak a jelre, és ahogy próbálja megérteni, mi történik, lassan ráébred: a boldogság itt már nem választás, hanem kényszer.

Az első rész (Origin Signal) lassú, komótos tempóban építkezik. Gilligan nem siet sehová. Hagyja, hogy a néző elmerüljön ebben a furcsán steril, tökéletes világban, ahol a boldogság már nem érzelem, hanem valami fertőzésszerű állapot. A kamera hosszasan időzik egy-egy pillantáson, egy mozdulaton, egy szinte üres térben – és ettől minden kicsit túl csendes, kicsit túl nyugodt lesz. Az ember érzi, hogy valami nincs rendben, de nem tudja megfogni, mi az. Rhea Seehorn pedig zseniális: az apró gesztusai, a visszafojtott félelme, az a finom idegenség, amivel mozog ebben az új, szinte steril világban – mindent elmond anélkül, hogy bármit is kimondana.

A második rész (Pirate Lady) már konkrétabb irányt ad a történetnek. Kiderül, hogy Carol nincs egyedül: mások is vannak, akik ellenálltak a „csatlakozásnak”, és próbálják megérteni, mi ez az egész. Itt jelenik meg a rejtélyes idegen, aki mintha a néző szószólója lenne – ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, amik már bennünk is feszülnek: mi ez a jel? Ki irányítja? És tényleg baj az, ha mindenki boldog? Innen indul el igazán a történet, de Gilligan továbbra sem engedi, hogy akciófilmmé váljon. Inkább marad a feszültségnél, a halk bizonytalanságnál, ahol minden mosoly mögött ott lapul valami sötét szándék.

A Pluribus látványvilága önmagában is beszédes. A képek hidegek, fakók, mintha maga a világ is elvesztette volna a kontrasztját. A hangdizájn finoman, szinte észrevétlenül manipulál: a háttérzajok hiánya, a távoli rádiósercegés, az emberi beszéd túlzott egyhangúsága mind azt sugallja, hogy ez már nem a mi valóságunk. Gilligan itt is a csendekkel dolgozik – azokkal a pillanatokkal, amikor semmi sem történik, de épp ez a semmi lesz a legfélelmetesebb.

Nem könnyű sorozat ez. Aki gyors válaszokat, pörgést vagy egyértelmű fordulatokat vár, az az első fél óra után valószínűleg türelmetlen lesz. De aki szereti, ha egy történet hagy időt a levegővételre, a gondolatokra, ha élvezi, amikor a kamera egy arc rezdülésén keresztül mesél – az hamar ráérez majd, miért különleges ez az egész. Gilligan itt is ugyanazt csinálja, amit mindig: embereket mutat a legvégső határhelyzetben. Csak most a bűn helyett a boldogság az, ami kikezdi őket.

A Pluribus nem akar mindent elmagyarázni. Két rész után sem tudjuk pontosan, mi történik, és ez teljesen rendben van. Nem ez a lényeg. Ez a sorozat nem a sztoriról szól, hanem arról a kellemetlen érzésről, ami benned marad, miután kikapcsolod. Arról a gondolatról, hogy mi lenne, ha egy napon valaki elvenné tőled a szabad akaratodat – de közben boldoggá tenne.

Gilligan tehát megint a saját útját járja. A Pluribus nem új Breaking Bad, nem akar az lenni. Inkább egy tükör, amit a mai ember elé tart: a kollektív boldogságba fojtott magányról, az online összekapcsoltság illúziójáról, a közösségi mosoly mögé rejtett félelemről. És bár a sorozat világa távoli jövőnek tűnik, a felismerés, ami ott lüktet mögötte, kísértetiesen ismerős: már most is pontosan ebben élünk?