A Pentagon titkai (2017) – kritika

Talán sokan nem értetek majd egyet velem, de én szeretem a megöregedett Spielberget. Számomra ő az, aki régen az igazi varázsló volt, a nagy mesélő, a kedvenc történeteket kamerával vászonra festő zseni. Aztán ahogy teltek az évek, és a mesterből szép lassan öregúr lett, úgy csillapodott a hév is.

Mostanra pedig jellemzően bevált receptekkel dolgozó, tapasztalt vén róka benyomását keltik a filmjei, melyekben már nem akar feltétlen elkápráztatni, nem cél hogy mindenáron újítson, csupán annyi a lényeg, hogy a rendelkezésre álló alapanyagból kihozza a legtöbbet, s ha kell, a jól ismert és bevált módszerekkel alkosson valamit, amire büszke lehet.

Hogy mióta érzem ezt a változást? Azt hiszem a München (azaz 2005) óta. Mert ezt éreztem a negyedik Indy, a Tintin, vagy épp a Hadak útja, vagy a Kémek hídja kapcsán. Nagy titkot pedig nem fogok elárulni azzal, ha most idebököm, hogy ezt érzem a Pentagon titkai után is.

Szerencsés égi együttállások következtében Spielbergnek pont akadt némi ideje, így hát elvállalta a direktorkodást – ami azért is örömteli, mert az elmúlt évtizedben kiadott rendezései közé ez a mozi tökéletesen illik. Tom Hanks, Meryl Streep, Speilberg, igaz történet, politikai dráma, a régi nagyok lábnyomain járva.

Sülhet ki ebből egyáltalán bármi rossz? Nos lássuk mivel is állunk, vagy épp ülünk szemben.

1971-ben a The New York Times leközöl pár igen kellemetlen részletet egy közel 70 ezer oldalas jelentésből, amely rávilágított arra, hogy a kormány már jó ideje félrevezeti a közvéleményt a vietnámi háború kapcsán. Az akciónak hatalmas visszhangja és persze politikai következményei lettek: a Times igen kellemetlen helyzetbe került és a lap munkatársainak felelniük kellett a tényfeltárásért.

Közben azonban a jelentés eljutott a konkurens laphoz is – a The Washington Post-hoz -, ahol aztán érthető okokból hatalmas dilemmában voltak. Be merjék vállalni ugyanazt a meghurcoltatást, amit a Times dolgozói? Kockáztassák az épp tőzsdére került cég helyzetét? Vagy mondjanak le egy ekkora hírről, ami hatására biztosan megugrana az előfizetők és a vásárlók száma? Egyáltalán újságíróként megtehetik azt, hogy nem közölnek le egy ilyen volumenű leleplezést?

Innentől pedig már gyerekjáték volt Spielberg számára, hogy egy alapvetően száraznak tűnő sztoriból egy remek kamaradrámát kanyarintson. Persze ehhez olyan színészek asszisztáltak, mint Tom Hanks, Bob Odenkirk és az isteni Meryl Streep, aki nem véletlenül kapta meg a legjobb női főszereplőnek járó jelölést. Az általa alakított Kay Graham, a szakmában járatlan örökösnő karaktere hihetetlenül erős. Egyszerre kell helytállnia a férfiak világában és egy olyan munkakörben, amibe még a tapasztaltabbak bicskája is sokszor beletörik – mindeközben pedig saját magával is állóháborút kell vívnia, hisz főnökként nagyon nehéz behódolni és a helyes döntést meghozni mások tanácsára.

Kétségtelen, hogy Streep ragyog a legfényesebben a filmben, de a többiekre sem lehet panaszunk.

A karaktereknek mélysége van, a mellékszereplők egytől-egyig hozzáadnak és nem csak biodíszletek, a szűk két órás játékidő pedig egy pillanatig sem tűnik túlnyújtottnak, annyi izgalmat sikerült belevinni a megvalósításba, amit látatlanban remélni sem mertem volna.

Alapvetően tehát csak dicséretet érdemel a stáb és Spielberg egyaránt. Azonban még mindig áll az, amiről a bejegyzés elején is írtam: a direktor ezúttal is biztosra ment. Rengeteg klisé üti fel a fejét menet közben, számtalan olyan megoldással, dialógussal, “fordulattal” találkozunk majd, amelyet már 30-40 évvel ezelőtt elpuffogtattak a nagyok.

De ezek jól működő, bevált klisék, amiket Speilberg úgy illeszt be a filmjébe (és a filmjeibe), hogy azok gyönyörűen belesimulnak a folytonosságba. Nos ettől mester ő, és emiatt nem varázsló már. De ez talán nem is baj.