Milyen az, mikor egy egyfilmes rendező második munkája nem csak, hogy kiemelkedik a hasonló kaliberű indie drámák közül, hanem egyenesen az utóbbi idő egyik legjobbjává válik? Hölgyeim és uraim, az év meglepetése.
Nem könnyű manapság tartós, pláne minőségi coming of age jellegű filmet rendezni, de Linklater Boyhood-ja után látható az áldozatos munkával, továbbá kitartással járó végeredmény. Mert nem elég lencsevégre kapni az adott pillanatok zömét, át is kell adni azokat a néző érzelmi receptorai felé. Ugyanakkor az sem biztos, hogy teljes mértékben képesek leszünk azonosulni a látottakkal. Nos, Linklater után a floridai születésű Barry Jenkins is fejest ugrott az emberré válás rögös s olykor kegyetlen világába. Második nagyfilmje pedig iszonyúan eredetire és megkapóra sikeredett.
A cselekmény egy Chiron (Alex Hibbert) nevű fiú életének három állomását (kölyök, kamasz és fiatal felnőtt) követi nyomon. A különböző korokban más és más tényezők dominálnak, jóllehet a jelleme egy jó darabig statikus marad. Eleinte a mindenki által Little (azaz Kicsi) becenéven ismert fiúcskára rettenetesen rájár a rúd. Többen megpróbálják bántalmazni, az édesanyja drogozik, nem találja a helyét a világban. Mígnem egy nap – a véletlennek köszönhetően – találkozik egy Juan (Mahershala Ali) nevű drogdílerrel. És itt veszi kezdetét a világ máshogy látása, legalábbis Chiron számára biztosan. Juan mondhatni magához veszi a gyereket, megtanítja értékelni, mitöbb tisztelni egyes hétköznapi dolgok fontosságára, az élet nagyszerűségére.
Holdfény – egy szomorú napon is gyönyörűen ragyog
Azonban később kiderül, hogy mégsem megy minden zökkenőmentesen, Chiron ugyanis meleg, és minden bizonnyal szerelmes legjobb barátjába, Kevinbe. Ekkor történik a fiú leglátványosabb jellemfejlődése. Black (Trevante Rhodes) lesz az új énje. Ő már egészen más, mint az egykor Little-nek csúfolt kissrác. Van saját üzlete, ő a főnöke saját magának. Ám még mindig ismeretlen számára az egykor már átélt boldogság. A legvégére pedig eldönthetjük magunk is: mi is a boldogság és a létezés ki nem apadó forrása, hiszen olykor ha hibázunk is, a kerék forog tovább, mi pedig sodródunk vele.
Persze ez a történet nem feltétlenül győzhet meg mindenkit a dráma végignézésére. De mi az, ami miatt tényleg kiemelkedik a többi hasonló kaliberű film közül? Legjobb példának talán az Isten városát tudnám felhozni, mint egyes elemek miatti rokonelőzménye.
A szituációk egyszerűen életszerűek, a karakterek reakciója és változásai ésszerűen nyomon követhetőek, eközben pedig azt vesszük észre, hogy nézőként is a részesei vagyunk a történéseknek.
Mert a Moonlight esszenciája főleg az érzelmek és az élni akarás közötti kapocs összekötésében rejlik, olyan gyermekivé téve olykor az egészet, hogy akaratlanul is előtörnek belőlünk a játszótéri emlékek. Kis túlzással állíthatnám, hogy eddig ez a legszebb reflektálás a jövő s a múlt közti kapocs megcsomózására.
Szintén meglepetés volt a zene, mely kétségkívül az idei felhozatal egyik leggyönyörűbb ezenkívül pedig legszebben megkomponált darabja. Fontosnak is kell lennie, ugyanis rengeteg jelenet emelkedik kvázi a végletekig a háttérben finoman simuló zongora vagy épp hegedű lágy dallamainak meglététől. A téma ismét csak nem teszi könnyűvé mikor milyen típusú és eszközrepertoárú hangszerek zendüljenek fel. Nicholass Britell azonban olyan eredeti soundtracket komponált e 2 órás utazásnak, hogy már csak az miatt megéri a rászánt időt.
Jó pár színész hoz(hat)ta élete alakítását kapott játékidejük során, ám Mahershala Ali kétségkívül a legtöbbet tette hozzá az amúgy is szinte tökéletes összképhez. Jóllehet, csupán mellékszerepet kapott a történetben, de a legemlékezetesebb jelenet simán őhozzá köthető.
Tényleg ilyen az, mikor az ember a lelkét is hozzáadja a szerephez, ezzel alkotva valami teljesen emberit s néhol mégis túlviláginak tűnőt.
Ha az idei Oscar felhozatal férfi mellékszereplőiről van szó, gondolkodás nélkül adnám Ali-nak a szobrot, ugyanis ezalatt a 20 perc alatt nem csak, hogy igazán élt, de még el is hitette velem, hogy kiutat kínál a keserű sors kilátástalanságából.
Több szempontból is a tavalyi év legjobb, valamint az Oscar-verseny egyik legerősebb versenyzője a Moonlight. Minden a helyén van, a dolgok maguktól értetődően nyernek értelmet. Hatalmas dózisú emocionális túrára leszünk invitálva, erre fel kell készülni (főleg lelkiekben). A főszereplő nemi identitása pedig egyáltalán nem hat elcsépeltnek vagy kínosnak, egyszerűen ilyen lapokat kapott a sorstól. Hiszen mindenki számára más – más dolog jelenti az érettség és az élethez viszonyulás fogalmát, nincs ez másképp Chiron esetében sem. Azonban ha egy adott folyó más mellékágba torkollik, az könnyen eredményezhet váratlan, olykor pedig tragikus eseményeket is. Szerencsére e film az előbbire hajaz. Váratlanul zseniális.
-Sóvári Dávid-
[fb_button]
Megérint, elrabol és nem enged!