Noha papíron ezúttal egy folytatásról van szó, látván a címet és tudva, hogy emögött a Disney áll, sokunkban megfogalmazódhatott előzetesen az a gondolat, hogy egy újabb remake kerül a terítékre.
Hisz a Disney az elmúlt években – és az előzetes terveket figyelembe véve a következőkben is – erőteljesen rákapott a nagy klasszikus újrázására. Félre ne értsetek, ezt nem rosszból írom, ezek a filmek (lásd pl a Dzsungel könyvét) meglepően jól sikerülnek és nem egy esetben még hozzá is tesznek a klasszikus előd által létrehozott értékekhez.
Az 1964-es Mary Poppins joggal nevezhető egy filmes mérföldkőnek. Számtalan Oscar-jelölés, 5 szobor, rajzolt és élő karakterek együttes felvonultatása, tüneményes történet és felejthetetlen dallamok – ez maradt ránk Julie Andrews és Dick Van Dyke tolmácsolásában. Az 55 évvel ezelőtti alkotás akkora siker lett, hogy rögtön fel is jött a folytatás ötlete, ami végül azonban nem valósult meg, többek közt Travers heves tiltakozása (és Disney ellenessége) miatt, ami késik, az viszont általában ugye nem múlik, úgyhogy most, 2018-ban végül a mozikba került a Mary Poppins visszatér.
Amiben -döbbenetes módon- Mary Poppins visszatér, de leginkább azért, hogy újrajátssza azt, amit egyszer már láthattunk.
A film messze legnagyobb hibája pontosan ez: az újítás teljes hiánya. Tulajdonképp némi változtatással ugyanazt a receptet követi, amit az előd, mindössze annyi különbséggel, hogy a főszereplők ezúttal kevésbé elbűvölőek, a zenék nem annyira fülbemászóak, a történet pedig nem annyira megindító.
Röviden: egy remake, ami sajnos egyik elemében sem ér fel az eredetihez.
Ugyan előreugrunk a nagy gazdasági világválságba és a Banks gyerkőcök, azaz Jane (Emily Mortimer), valamint Michael (Ben Whishaw) már felnőttek, sok más nem változott meg. Aggódnak a gazdasági helyzet miatt, ami annyira pocsék, hogy veszélybe kerül még a házuk is, így épp jókor tér vissza a dada, hogy felmondja a leckét: a felnőttlét noha nem gyerekjáték, azért nem szabad elfelejteni és elnyomni magunkban a gyerkőcöt.
S a látvány ugyan ehhez mérten elvarázsol, a film maga koránt sincs megtöltve szívvel és lélekkel, mint ahogy azt jogosan elvárnánk. Hogy mi ennek az oka?
Azt hiszem elsősorban Rob Marshall.
Mert ha az előző filmjeire tekintek (Chicago, KTK: Ismeretlen vizeken, Egy gésa emlékiratai), akkor mindegyikben közös pont, hogy bár a külcsín rendben van, a belbecs megteremtése már nagyon nem jön össze a direktornak.
Persze a Mary Poppins visszatér így is bájos és simán fogyasztható. A kölkök sokkal inkább ezt nézzék mint a Transformerst, ezt még én sem vitatom. De ha Marshall nem tanul meg valódi lelket vinni ezekbe a nagyszabású mozikba (márpedig ha eddig nem jött össze neki, akkor élek a gyanúperrel, hogy ez már nem fog változni), akkor talán mind jobban járnánk, ha nem engednék ilyen filmek közelébe.
Konklúzió? Azt hiszem az, hogy az 1964-es Mary Poppins még mai szemmel is kenterbe veri a visszatérést. Hogy ezen őszintén meg vagyok-e lepődve? Azt hiszem nem.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!