Marvel Kapitány (2019) – kritika

A hősies Kree-k és az alakváltó Skrullok összerúgják a port. Előbbiek hát harcba küldik egyik legjobbjukat, Vers-t (Brie Larson), azonban a hadművelet kudarcba fullad, a pilóta pedig a Földön landol.

Itt aztán Nick Fury segítségével jól kideríti, hogy mit is rejt a múltja, és ki is az a Carol Danvers, aki egykor volt. Na és persze mindezt a kilencvenes években, csak hogy jól meglovagoljuk a nosztalgiavasutat.

Akik követik az oldalt, azoknak nem lesz új amit mondok: az MCU véleményem szerint profi szakemberek gyülekezete, akik svájci óra pontossággal mérik ki azokat a hozzávalókat, amik az óriási (gazdasági) sikerhez szükségesek. A Marvel ugyanis szinte zökkenőmentesen lenyomta az amerikai álmot, és bő egy évtized alatt olyan franchise-t építettek ki, amire talán példát sem nagyon tudnék mondani – a filmes világban legalábbis biztosan nem.

Amellett azonban, hogy emelem a kalapom, muszáj egy picit a dolgok mögé néznem. Ha pedig ezt teszem, akkor szembejön az igazság: véleményem szerint az MCU filmek mintapéldák a biztonsági játék kifejezésre, szinte kivétel nélkül ugyanarra a sémára épülve szórakoztatnak, de valódi mélységet nem igazán hoznak.

Ez alól az utóbbi időszakban csak a Végtelen háború volt kivétel: Russo-ék úgy összefogták a csapatot, hogy csak tátottam a szám, minden a helyén volt, érzelmileg, látványilag, mindenhogy. Persze ez az MCU kicsúcsosodásánál valamennyire elvárható, na de akkor is, ez nem volt kis teljesítmény.

A nép pedig zabálja a Marvel filmeket, legyenek azok simán közepesek, vagy épp gyengék, nem számít. (direkt nem írtam példákat, de Fekete párduc.)

Mindeközben a DC pedig még mindig döcög, pedig mindennel próbálkoznak. Aztán hosszú kínlódás után a Wonder Woman-t jól fogadta a nézőközönség és a kritika is, nosza, épp itt az ideje egy női főhősös Marvel mozinak, jöhet Marvel kapitány.

És ez volt az első olyan mozi a Vasember első része óta a Marveltől, aminél nem éreztem azt a trailerek után sem, hogy jól van srácok, ezt is megnézzük. Jó lesz ez, elmókázunk két órában. Egyszerűen semmit nem mozdított meg bennem. Aztán persze ott ültem az első nap és naná, hogy megnéztem… de így utólag is csak annyit tudok mondani, hogy túlságosan nem tudott megmozgatni. A különböző nagyobb oldalak (rotten, imdb) pontszámainak azonban ne dőljetek be, ahhoz, hogy a film zuhanórepüléssel kezdjen, kellett némi balhé, akit érdekel a háttérsztori, az errefele olvasgasson.

Szóval a helyzet az, hogy kaptunk egy újabb eredettörténetet, némi csavarral. Ezúttal ugye nem a senkiből lesz valaki, hanem a valaki jön rá szép lassan, hogy milyen volt, amikor senki volt. Ez amúgy nem egy rossz ötlet, visz egy kis színt a dologba, de az összképen sajna nem változtat: az eredettörténet az eredettörténet.

Amitől a film élvezhető, az az atmoszférája. Nem, nem a látvány – attól ezúttal nem fog eldurranni az agyunk, senki ne várjon Végtelen háború CGI-t. De az atmoszféra az nagyon rendben van.

Ugye a kilencvenes években járunk (fiatal Sam Jackson FTW), ami akkora jolly joker, mint a ház. Annak, aki akkor volt gyerek, annak azért, aki akkor volt tini, annak azért, a többieknek meg csak azért, mert a kilencvenes évek mégiscsak a hőskor. Azok a zenék, azok a ruhák, a tékák… az összkép egyszerre tépi fel bennünk az “ajjdejóvolt akkor még” érzést. Ezt pedig a film annyira meglovagolja, amennyire csak lehet. És jól teszi. Nagyon jól.

Ha pedig 90’s, akkor miért is ne használják a korszak legmenőbb zsánerét, a buddycop felállást? Hát ezaz, miért is ne. Szóval Riggs és Murtaugh módszer bekészít, élesít és…. tűz!

A recept pedig működik, Brie és Sam nagyon ász párost alkotnak, sajnos azonban nem Donner ült a rendezői székben, ami pedig ennél is nagyobb gond, az az, hogy nem Shane Black írta a dialógusokat hozzá. Mert a kémia nagyon jól működik köztük, a poénok azonban már jóval kevésbé. Ezen még a szokatlanul jól sikerült főgonosz sem segít, de azért lábjegyzetben meg kell említenem, hogy bárcsak sosem kapnánk Talos-nál gyengébb főgenyát.

Ezt követően és leszámítva viszont a történet leül egy picit és a végjátékhoz érve úgy érezzük, hogy ez bizony egy amolyan kötelező kör volt, amit mindenképpen be kellett erőltetni a Végjáték elé. Sajnos mind sejtjük, hogy miért. Nem szívesen foglalkozom a lehetőséggel, de tény ami tény: Carol annyira erős, hogy láthatóan könnyedén végeznek Thanossal – remélem ennél azért jóval csavarosabb megoldás vár ránk áprilisban.

Összességében? Nézd kedves olvasóm… a Marvel kapitány hozza amit elvársz – de annál többet nem igazán. Nekem nincs bajom az eredetfilmekkel (ha neked van, akkor nem leszel túl boldog, mert ez ízig-vérig az) és ezúttal is kellően szórakoztató mozit hozott a Marvel.

De ez lassan már nagyon kevésnek tűnik. Remélem, hogy a Végjáték egyben majd a kezdete is lesz valaminek… valami újnak.