Mi sülhet ki abból, ha Jared Hess fogja a válogatott bandát (Zach Galifianakis, Kristen Wiig, Owen Wilson, Jason Sudeikis) és filmre viszi az egyik legbizarrabb rablás történetét, amiről még akkor is nehezen hisszük el, hogy valóban megtörtént, amikor a korabeli híradásokat olvasgatjuk?
Mert a történelemben csak Loomis Fargo rablásként elhíresült akció annyira képtelen, hogy ilyen sztorit valóban csak az élet írhat. 1997-ben David Scott Ghantt (Zach Galifianakis) a saját cégétől (a Loomis Fargo pénzkezelőtől) lovasított meg közel 18 millió dollárt. A szerencsétlen fickó ugyanis fülig bele volt zúgva Kelly Campell-be (Kristen Wiig), aki az érzelmeket ugyan nem viszonozta, viszont meglátta a remek pénzügyi lehetőséget a plátói kapcsolatban és Steve Chambers-el (Owen Wilson) összejátszva úgy manipulálta szerencsétlen David-et, hogy az végül maga is jó ötletnek vélte a pénz elemelését. Aztán következett egy kis átverés, majd némi menekülés a poros Mexikóig, végül -természetesen- a lebukás, hogy aztán főhősünk a büntetés végrehajtás berkeiben hőssé váljon.
Ezzel a színészgárdával és a való élet szülte balfékekkel az ember pedig mi mást is várna, mint felhőtlen nevetést, szerencsétlen pillanatokat; egy jó vígjátékot?
Galifianakis-t lehet ugye nagyon szeretni, vagy nagyon nem: annyira karakter, hogy arany középút nemigen van. Ami engem illet, én csípem, viszont kétségtelen, hogy vannak gyengébb szerepei, és hogy őszinte legyek, David Scott Ghantt megformálása sem épp a legemlékezetesebb alakítása.
De ez elsősorban nem az ő hibája. A forgatókönyvírók és a készítők a ludasak itt, mert a film legnagyobb hibája tőlük ered. Az ugyanis már az első negyedórát követően nyilvánvalóvá válik, hogy fogalmuk nem volt arról, hogy mit kezdjenek ezzel -az egyébként igen jó- alapanyaggal.
Vegyük komolyra? Csináljunk belőle egy alpári vígjátékot? Áhh, inkább legyen a kettő egyvelege, de úgy, hogy egyikből se pakoljunk bele túl sokat.
Ennek eredményeképp pedig a végeredmény egy vígjáték, ami csak helyenként vicces, és egyaránt fellelhető benne némi intelligens és pár jóval kevésbé magasröptű poén, de alapvetően ahhoz, hogy végig nevetgéljük, egyikből sincs benne elegendő.
Kapunk viszont egy Galifianakis-t, aki elsősorban azért vicces, mert ő Galifianakis és hát szerencsétlen. Pont. Voltak filmek, ahol ez bejött, de itt nem igazán működik, főleg azért, mert annyira gyermetegen balfék és szerencsétlen a karakter, hogy az egy értelmes felnőtt ember számára már inkább kínos mintsem vicces (annyira ugyanis nem mertek mélyre menni, hogy egy Dumb és Dumber erősségű ostobaságot ráerőltessenek).
Összességében persze el lehet lenni a Lángelmékkel (egyszer), nem is ezért bosszantó. Még csak nem is azért, mert belegondolunk és ráeszmélünk, hogy ezzel a brigáddal azért ennél acélosabb vígjátékot illett volna összetákolni, hanem azért, mert ez a sztori szinte magától írja a forgatókönyvet, annyira abszurd – és mégis sikerül belőle egy könnyen felejthető, legtöbbször lapos vígjátékocskát készíteni. Na ezért bosszantó.
[fb_button]
Röviden, kár volt elvenniük ezt a jó témát egy olyan stábtól, aki igényes vígjátékot alkotott volna belőle. És ez már az ezredik ilyen eset.