Az utóbbi években – de írhatnék évtizedet is – jelentős változáson ment és megy át a magyar film. Sorban születnek a kellemesen jó alkotások, emlékezetes drámák, izgalmas thrillerek, végre van oka kikopni a “ami magyar, az csak rossz lehet” berögződésnek.
Maradt azonban ez hányattatott sorsú, mostoha műfaj: a vígjáték. Valahogy komédiában képtelenek vagyunk igazán jót alkotni, s noha van 1-2 alkotás, ami képes súrolni a közepest, netán őszintén tudunk rajta kacarászni egyszer-kétszer, igazán jó magyar vígjáték nagyon rég nem készült már.
Valahogy Dobó Kata első rendezése kapcsán sem volt meg az az előérzetem, hogy na majd most… a Kölcsönlakás lesz az, amit évek múltán is úgy emlegetünk majd, hogy megújította itthon a műfajt. Arra azonban, hogy ennyire steril lesz a végeredmény, még én sem számítottam.
Kezdjük rögtön a legfontosabbal: A Kölcsönlakás nem vicces. Nem szubjektíven nem vicces, hanem rendkívül komolyan, pszichológus társaságában szeretnék elbeszélgetni azzal, aki ezen a filmen őszintén nagyokat tudott nevetni.
Noha az alapanyag bizonyára nem rossz, Chapman és Cooney bohózatát Dobó Kata főszereplésével most is játsszák, íme az ékes példa arra, hogy ami színpadon működik, az filmen nem feltétlenül. Vagy épp csak a szakértő kezek hiányoztak, ez már örök rejtély marad.
A felállás alapvetően az egyszerű és nagyszerű elvét követi, egy kamaradráma szerűségre épülő bohózat.
Adott egy (felújítás alatt álló) lakás -gondolom ez senkit nem lepett meg – melynek a tulajai, Balázs és Anikó elutaznak a hétvégére. Az üresen álló kecó aztán jó pár emberke érdeklődését felkelti: itt szeretne gyors légyottot lebonyolítani Anikó húgával Márió, a lakást felújító emberke, aztán pont ezt tervezi Henrik (Balázs munkatársa) egy hivatásossal (Kiss Ramónával), ráadásul Henrik neje megunva férje félrelépéseit itt akarja beteljesíteni bosszúját jógaoktatójával.
Hogy ez még önmagában ne legyen elég, a tulajpáros összebalhézik és lemondják az utat, a többiek pedig persze szép sorban beesnek – a káosz pedig csak tovább fokozódik, amikor megjelenik egy gyerekkönyvíró (Oroszlán Szonja), aki meg akar bizonyosodni róla, hogy Balázs és Henrik cégénél jó és erkölcsös helyen lesznek a művei.
Zavar az tehát van dögivel – sajnos feszültség annál kevesebb. Erről elsősorban nem is a történet tehet, sokkal inkább a castingosok és a film készítéséért felelősek. Azt már nagyjából megszokta a magyar szem, hogy a hazai vígjátékok szereplői legtöbbször kiégőfélben lévő sztárok, de ilyen szintű… nem is tudom hogy fogalmazzak szalonképesen… érdektelen játékot rég nem láttam. Szinte az összes szereplőről süt, hogy utálják amit csinálnak, mintha mindannyian előre eldöntötték volna, hogy hát úgyis rossz lesz ez, akkor minek erőltessük meg magunkat.
Ennek tetejében ott van Szabó Simon, akit amúgy imádok, tényleg, jógyerek, bírom meg minden. Ha valahol kell hozni egy suttyó karaktert, akkor nála zseniálisabban azt senki nem teszi. De ide, Márió szerepébe annyira életidegen, hogy egyszerűen érthetetlen az ő beválogatása.
Mindemellett a többieket sem illeti dicséret és ezen nem segít a lerágott csont poénhad sem.
Nagyjából semmi újat nem mutat humor fronton a Kölcsönlakás, az elhasznált poénok pedig nagyon gyorsan unalomba taszítják a nézőt – már azt, amelyik még kitart -. A történet pedig meglehetősen valószerűtlen ahhoz, hogy életben tartsa az érdeklődésünket hosszabb távon.
Igen, ha összegzünk, akkor tulajdonképpen nincs egy olyan pontja a filmnek, ami miatt ajánlani lehetne, és ezt nagyon szomorúan írom le. Egyrészt azért, mert ezeket az alkotásokat már egyszerűen nem szabadna engedni és kiengedni, másrészt pedig azért, mert tehetséges rendezőink és művészeink helyett egy ilyen kapott 350 milliós támogatást a filmalaptól – ez teljességgel érthetetlen (is lehetne).
Az hiszem nagyjából ennyi… ez most nagyon mellément – megint. Megtekintésre egyszerűen nem ajánlhatom.
[fb_button]
Pénzmosásra jó ez a fllm…