Kisasszonyok (2019) – kritika

Greta Gerwig a Lady Bird után ismét Saoirse Ronannal dolgozott együtt, és hát kiderült, hogy igaz a régi mondás: bevált recepten ne változtass.

Többszörös aggódással vártam a bemutató pillanatát, de talán nem is a filmtől féltem, hanem sokkal inkább magamtól. A Lady Bird máig bennem van, emlékszem a napra, amikor megnéztük egy vidéki moziban, s már ott is tudta az agyam, hogy ezt a filmet szeretnem kellene, nagyon kellene szeretnem, valahogy mégsem ment.

Pedig tényleg egy zseniális coming of age sztori volt, de nálam valahogy mégsem talált be igazán, és lám, milyen fura fintora a sorsnak, ugyanúgy vagyok Saoirse Ronannal. Az agyam tudja, hogy a csaj egy nagyon jó színésznő, mégsem tudom igazán kedvelni.

Ráadásul ezt megmagyarázni sem tudom (de azt hiszem nem is kell, biztos mindenkinél vannak ilyen emberek, színészek, zenészek. Akiket nem kedveltek, de nem tudjátok megmagyarázni, hogy miért).

Na erre jött rá az, hogy Kisasszonyok remake. A… sokadik. Te jó ég, de mennyire, hogy a sokadik.

Persze egy gyönyörű történetről beszélünk, gyakorlatilag időtlen mondanivalókkal, na de akkor is, legalább öt adaptációt tudnék mondani fejből, és gyanítom, hogy van jó pár, ami hirtelen nem jutna az eszembe. Arról nem is beszélve, hogy az 1994-es (úgy hiszem legismertebb) változat gyakorlatilag egy hibátlan mozi, amiben Winona felejthetetlent alakít – akárcsak a többiek. Akkor mégis mi szükség van egy újabb filmre? Mi szükség lehet rá?

Nos örömmel jelenthetem, hogy a kétségeim percek alatt tovaszálltak, s bár – nyilvánvalóan – Gerwig nem újította meg Louisa May Alcott 1864-es regényét, képes volt azt 21. századivá tenni, méghozzá úgy, hogy megtartotta az időtlen mondanivalókat, korhű köntösben.

Zseniálissá azonban nem attól válik a film, hogy a March nővérek története ezúttal másképp alakul (bár más időrendi sorrendben igen, és ez nagyon jót tett a történetmesélésnek). Nem, szó sincs erről, Gerwig maximális tisztelettel bánt a klasszikus anyaggal. Ő úgy mutatta be az erős nőket, hogy az egy pillanatig nem tolakodó, végtelenül szerethető és annak ellenére, hogy jl tudjuk, hogy kinek milyen sors jut, abszolút lebilincselő.

És akkor itt kanyarodnék vissza oda, hogy mitől is lesz végül zseniális ez a Kisasszonyok. Nem fogjátok kitalálni (de, szerintem már ki is találtátok): a szereplőktől.

Saoirse Ronan ezúttal – is – zseniális, de mellette mindenki pont annyit tesz oda a vászonra, amennyit a karaktere megkíván, se többet, se kevesebbet. Emma Watson imádnivaló, mint mindig, Laura Dern második virágkorát éli, Meryl Streep pedig… hát ő a sokadikat.

Így áll össze egy gyönyörű, megható és felejthetetlen egésszé a Kisasszonyok, ami persze azért nem törli ki az elődöket, azoknak még mindig helye van a polcon, de… ha olyannak kellene ajánlanom egy Kisasszonyok filmet, aki még egyet sem látott… azt hiszem ez lenne az, amit először megnézetnék mindenkivel.

Egy szó, mint száz: tényleg le a kalappal Gerwig előtt, nem véletlen az egyik legünnepeltebb női rendező ő most, akinek nagyon is oda kell figyelni a munkáira.

Mert biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó kiemelkedő filmje és bár a következő, Margot Robbie főszereplésével készülő Barbie látatlanban egy hatalmas agymenésnek tűnik… tudja ő, hogy mit csinál.
[fb_button]