Hollywood imádja a franchiseokat, persze okkal, és ezért őszintén nem is nagyon haragudni a stúdió fejesekre.
Ezt az okot ugyanis úgy hívják, hogy: pénz.
Mert amíg egy önálló történetben mindig benne van a bukás lehetősége, addig egy bejáratott cím a legtöbbször akkor is bevonzza a nézőket a mozikba, ha már rég nem lenne indokolt az érdeklődés mértéke. Nem példálózok itt mondjuk a Halálos iramban szériával, de…de.
Kényesebb a helyzet, amikor egy ilyen franchise döcögőssé válik, a legkényesebb pedig az, amikor már eleve döcögősen is indul: nos a Hasbro nagy sikerű akciófiguráin alapuló G.I. Joe filmek pontosan ilyenek voltak.
A 2009-es G. I. Joe: A kobra árnyéka, majd a 2013-as második etap, a Megtorlás egyaránt közepes sikereket ért el, a 300-400 millió közötti bevétel a hatalmas gyártási költségek tükrében nem adott okot a további folytatásokra a Paramountnál.
Azonban a fiókban lapuló franchise mindig csábító, még 8 hosszú év elteltével is.
Így hát – valahol ismét csak érthető okoknál fogva – megszületett a döntés: készüljön még egy G. I. Joe film, ám ezúttal új alapokról, új gárdával, középpontban a legnépszerűbb karakterrel, Kígyószemmel. Hogy jó döntés volt-e ez?
Valószínűleg nem.
Noha Kígyószem eredetsztorija tényleg lehetne annyira erős, hogy arra rá lehet húzni egy egész estés mozit, ez a mozi igazándiból nem egy G. I. Joe film, még ha a marketingesek ezt is sulykolták. Főképp azért nem, mert pont azt kapták szét darabokra és kukázták ki, amitől Kígyószem az lett, aki…viszont, ezzel együtt és ettől függetlenül
ez egy baromira szórakoztató popcorn mozi, aminek 99%, hogy nem lesz folytatása.
És a sztori is pontosan erről tanúskodik (mármint nem arról, hogy nem lesz folytatás, hanem hogy ez biza egy kissé agyatlan, ámde guilty pleasure-ként remekül funkcionáló limonádé): a magányos harcos (Henry Golding) kihúzza a jakuza karmai közül Tommy-t, így hálából beléphet a klánba, ahol aztán jól megtanítják rá, hogy hogyan lehet a legninjább ninja a világon.
Kígyószemet azonban a bosszú hajtja: meg kell találnia apja gyilkosát. Minden áron.
Schwentke által teremtett atmoszféra szinte tökéletes: átjárja a bőrünket a Japán alvilága íze-illata, pluszként pedig a főszerepet alakító Goldingnak remekül áll a kíméletlen Kígyószem szerepe, és bár az akciójelenetek kameramunkája néha hagy kivetnivalót maga után, a pörgés ezt hamar feledteti.
Ugyanakkor azonban a motívációk elférnek egy éttermi szalvéta sarkán, a film sokszor operál a jól bevált fordulatokkal, meglepetést csak elvétve tartogat és a karakterek is inkább két dimenziósak, a hangsúly a flow-n van, minden más csak harmadlagos.
Mint ahogy mondtam: egy ízig-vérig popcornfilm, amit élvezettel nézünk, ám nagyon hamar a felejtés homályába vész.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!