Mit tehet az ember fia egy unalmas nyári vasárnap délután, ha épp nála vannak vendégségben az unokahúgai?
Tekintettel arra, hogy kánikula van és csak a klíma hűsítő fuvallata alatt kibírható a létezés, hát keres valami néznivalót.
A HBO Go pedig pont kapóra jött (ismét), mert feldobta a Kalózok a szomszédból című családi filmet, ami a plakátja alapján ugyan erősen egy Karib tenger kalózai másolatnak tűnt, de aztán nagyon hamar kiderült, hogy erről bizony szó sincs.
Nem különösebben rajongok a villámkritika – vagy ha úgy jobban tetszik: villámvélemény – műfajáért, mert a legtöbbször nagyon nehéz mindössze pár mondattal átadni azt az élményt, amit egy másfél órás film ad, ám vannak olyan esetek, amikor teljesen felesleges túlságosan túlnyújtani a mondanivalót.
Nos, a Kalózok a szomszédból egy pontosan ilyen eset.
Akik sűrűbben olvasnak, azok tudják, hogy nagy szívfájdalmam, hogy nem készülnek már olyan családi filmek, amiken én (meg szerintem rajtan kívül még nagyon sok negyven körüli sorstársam) felnőttem. És most teljesen véletlenül beleszaladtam egy ilyenbe, hogy aztán a végére leessen a tantusz: ezeket a filmeket jó eséllyel az idő azért alaposan megszépítette.
Mert a Reggie Naus regényéből készült adaptációval az ég világon semmi baj nincs. Hogy ezt miből szűrtem le? Nos abból, hogy a nyolc éves unokahúgom csillogó szemmel nézett, amikor a film véget ért, és a mellette ülő 12 éves sem nyomkodta a telefonját közben – s bár én már korántsem szórakoztam ilyen jól, ennek nyilvánvaló oka csupán annyi, hogy egyértelműen nem én voltam a film célközönsége.
Történetünk helyszíne egy álmos kikötőváros, Sandsborough, ahol minden nap a szokásos mederben zajlik – mígnem egyszer csak hajóstúl megérkezik a Blunderbuss kalózcsalád, hogy új szomszédként egy kis pezsgést vigyen az unalmas hétköznapokba. Eleinte persze félelmetesnek és rendkívül idegennek hat a martalóc família, ám hamarosan nagy barátságok szövődnek, és amikor megjelenik az ősellenség Cornelius, akkor Blunderbussék már az új szövetségesekkel együtt veszik fel a kesztyűt.
Igen, egyfelől jól olvastátok a sztorit, másrészt meg ez senkit se tántorítson el: tényleg egy nagyon kedves családi film ez (bár inkább azt mondom, hogy gyerekfilm, mert ezt a felnőttek nemigen fogják szeretni, de nem is kell nekik), aminek szerethető humora, egyszerű, ámde tanulságos jellemvonássokkal felvértezett karakterei vannak és amiből kiderül, hogy még a legkülönbözőbb embereket is össze tud kovácsolni a barátság.
Szóval ha másfél órára leültetnéd a gyerkőcöt valami elé, akkor ez egy tökéletes alkotás erre célra, te pedig addig nyugodtan csinálhatsz bármi mást. Megéri, nem?
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!